Berekhát a motorgarázsnál

Garai Szakács László · 2015.11.08. 21:15

Vasárnaponként időről időre fellapozunk egy-egy régi Indóházat, bízva abban, önök is olyan örömmel csodálkoznak rá archív írásainkra, mint mi magunk. A mostani az Indóház 2007. júliusi számában jelent meg. A magazint digitális formátumban megvásárolhatja a dimag újságosstandján.

* * *

Egy különleges gyűjtemény nem mindennapi őrzője

Ha a 130-as vonalon a Hódmezővásárhelyi Népkert felől érkezünk Szentesre, akkor a vonal harmincharmadik kilométerszelvényénél Szentes Berekhát városrészénél is van egy megálló, ahol egy percet pihen a személyvonat. De nem csak ez az egy Berekhát létezik a Kurca-parti településen. Van egy kisebb is, méghozzá a város motorgarázsánál, amely egy egyedülálló gyűjtemény helyszíne. És nem csupán a régi korok emlékei, hanem azok őrzője, Valkai Csaba is különleges. Ahogy a kétszínű gőzös is.

Szentesen a legendás motorgarázs területén egy darabka zöldben, kisvasúti sínekkel körülhatárolt terület közepén áll egy fehér falú épület: Berekhát megálló. Ebben az épületben a szegedi Vasúttörténeti Alapítvány szentesi vasút emlékeit bárki tátott szájjal nézheti, aki bejelentkezik az állomány mindentudó őrzőjéhez, Valkai Csabához.

– Ezt a területet a valamikori építési főnökségtől vettük át. Tizennyolc pótkocsi szemetet vittünk el az első nagytakarításkor. Egy teljesen lepusztult épület állt itt, ami valaha szolgálati lakásnak épült. Utólag húzták fel hozzá ezt a garázst, ahol most ülünk. A legenda szerint egy fiatal mérnök lakott itt, később festőműhely volt, majd sokáig üresen állt és pusztult. A tarack az ajtók mellett a plafonig kúszott fel. A három szentesi telephelyvezető írta alá azt a csatlakozási szándéknyilatkozatot, amely szerint az itt található vasúttörténeti emlékek a szegedi Vasúttörténeti Alapítványhoz kerülnek, és azoknak a gondozása az én feladatom. Ez 2005-ben történt. Az alapítvány szerény bérleti díjat fizet az épületért, plusz rendben kell tartanunk a területet, többek között füvet kell nyírnom – ennyi a kötelezettségünk – eleveníti fel a kezdeteket Valkai Csaba.

Hatvan négyzetméternyi vasúti kuriózum a szentesi motorgarázs szomszédságában. Jobbra a háttérben a fővárosi gázművek kétszínű gőzöse, balra a garázsban a házigazda, Valkai Csaba látható. A képre kattintva galéria nyílik (fotók: Indóház-archív | a szerző)

Hogy a gyűjtemény és a múzeum gyakorlatilag pillanatok alatt a mai állapotába került, az kizárólag Valkai fanatizmusának és annak a napi 16-18 óra munkának köszönhető, amit itt eltölt. – Ehhez persze kell egy megértő feleség is – jegyzi meg, elismerve azt, hasonló helyzetben kevesen lennének ennyire toleránsak. Miközben végigjárjuk a múzeumot, s a vitrinek, szekrények mélyéről mindenhonnan kedves emlékek, történetek bukkannak elő, a nyugdíjas resztortos szinte észrevétlenül meséli el az életét. Kiderült: Répceszentgyörgyön járt MÁV-nevelőintézetbe, s a tízéves kis Valkai kezdetben nagyon meg volt szeppenve, hiszen nem értette a Vas megyei asszonyok tájszólását. A gimnázium újra Csongrád megyében találta a tősgyökeres szentesi fiút, aki a szegedi Radnóti bakteros diákja lett. – A MÁV-kollégiumnak, a Bakternak lettem a lakója. Akkoriban még vasutas egyenruhában kellett iskolába járnunk, de ez egyáltalán nem zavart minket, igaz, sose tartottuk magunkat bakternak, annak ellenére, hogy mindig így hívtak minket, gimnazistákat is.

„Rettenetes műszaki állapotban voltak a hetvenes években az AB-motorkocsik, tudtam, hogy minden egyes esetben hazardírozok velük. Arra is volt példa, hogy egy éjszaki gépvizsgálat során láttam, az irányváltó Hardy-csillagjának egyik ága le van törve. Szóltam a felvigyázónak, aki csak ennyit mondott: »Kiskomám, nincs más, kibírja az!« Úgy mentem ki a járművel, egész úton rettegtem, de végül tényleg kibírta. Zajosak voltak, télen kegyetlenül hidegek, de utas rengeteg volt egész évben. Előfordult, hogy a hetvenes évek első felében, amikor már MD-k jártak Lakitelek felé, de AB-motorral párban, egy MD-lerobbanás után a vezetőálláson rajtam kívül kilencen álltak.”

S noha a Radnóti gimnázium már a hatvanas években is élen járt a humán és a reál tárgyak tanításában, az ifjú Valkait mégsem ezek érdekelték elsősorban, hanem a kísérleti politechnika órák keretében tanított autószerelés.

– Már akkor tudtam, minél előbb valamilyen pénzkereső foglalkozást kell szereznem, ezért lettem autószerelő ipari tanuló, és egy év alatt szakmát is kaptam. A Volánnál, pontosabban a TEFU-nál kezdtem dolgozni meglehetősen pokoli viszonyok között. Végül 1970-ben tértem vissza a vasúthoz, épp akkor, amikor apám mozdonylakatosként nyugdíjba vonult. Jól éreztem magam a műhelyben, amely az egyik legszebb motorgarázs volt már akkor is az országban, egészen addig, míg adódott egy konfliktus a műhelyvezetéssel. Úgy éreztem, tovább kell lépnem, s 1975-ben mozdonyvezető-gyakornoknak jelentkeztem. Vizsgálóbrigádba tettek ki, ott volt a kötelező műhelygyakorlatom. Majd fél évre kikerültem gépre, mozdonyvezető mellé. Keresztes Tóni bácsi mellett szolgáltam, aki az egyik legjobb BB-s mozdonyvezetők egyike volt. Minden másnap Pestre mentünk a sebessel, aztán onnan Táborfalvára.

Teljesen természetes volt, hogy motorkocsival jártunk, Szentesen korábban se nagyon volt gőzös. A régi dokumentumok szerint volt néhány állomásítva, de 1970-től bizonyos, hogy csak úgy fordult itt meg gőzös, hogy átmenetileg, másik fűtőháztól, bizonyos kisebb tehervonati forgalom lebonyolítására ide vezényelték. A mozdonyvezetői tanfolyam után az is természetes volt, hogy egy évet AB-motoron kellett szolgálatot teljesítenem.

Mozdonyvezetői ténykedésem azután ért véget, hogy Lóki Béla, a fűtőház korabeli vezetője megkért, legyek diszpécser. Majd tisztképzőre mentem, ahol Heller György is tanított minket. Élmény volt az előadásaira járni. Nemcsak szakmát, emberséget, tartást is tanítottak, példát mutattak nekünk – emlékezett vissza a boldog békeidőkre a múzeum vezetője.

Valkai a tisztképzőből visszatérve üzemeltetési reszortos, majd részlegvezető lett, egészen addig, amíg egy újabb konfliktus miatt megszűnt a beosztása, és fenntartási reszortos lett, hogy aztán a nyugdíjazása előtt fél évvel elbocsássák.

Ekkor, 2005-ben már a múzeum dolgaival is foglalkozott. Mostanra már eljutott odáig, hogy kis túlzással csak szinten kell tartania a tárlatot, illetve az újabb szerzeményeknek kell helyet találnia. Ezek közé tartozik az a nyitott teherkocsi, amelyet Valkai Csaba a már kiállított kétszínű, 377-es pályaszámú kis gőzös után szeretne csatolni, hiszen, mint mondta, oda illik. – Ez a legrövidebb tengelytávú teherkocsi az országban, a vasúttörténeti parkban sincs ilyen. Az alépítmények, a talpfa, a sín megvan már ahhoz, hogy a kis gőzös mögé kössük, csak időt meg kapacitást kellene rá találnom. Remélem, hamarosan sikerül megcsinálnom. Igaz, egy másik nagy projekt minden energiámat elviszi, de erről még nem szívesen beszélnék – utal sejtelmesen mosolyogva arra, bár nyugdíjas, egyáltalán nem unatkozik.

S miért kétszínű a kiállított gőzös? Amikor Valkai felújította a Fővárosi Gázművek egykori mozdonyát, pirosra szerette volna lefesteni az „alvázát”. – A festés idején járt erre Soltész József, aki szerint az egész gőzös fekete színű volt. Ezzel nem értettem egyet, de hogy ne legyen vita, az egyik felét lefestettem feketére. Így ő mindig jobbról nézi, én pedig balról – elevenít fel egy újabb anekdotát. Mindezt a garázs tetején beszéljük meg, hiszen a tetőtér is maximálisan ki van használva. A magastető alatt szégyen- és pályaszámtáblák sorakoznak, egykori legendás mozdonyok „személyi igazolványai”. Miközben a gyűjteményt – szó szerint – bámulom, az utánpótlás-nevelésre terelem a szót. Ebben az egy kérdésben azonban Valkai Csaba pesszimistán látja a világot: a mai fiatalokat csak részben érintik meg a vasút emlékei, nem tartják fontosnak ezek gondozását.

„Szentesen én voltam a leghosszabb ideig az MD-k reszortosa, sőt én búcsúztattam őket. Az MD 3034-es volt az utolsó gép, amely elhagyta Szentest. Annyira egységes volt a kollektíva, hogy úgy döntöttünk, akkor is elbúcsúztatjuk, ha ez valakinek nem tetszik. Épp akkor jött egy angol csoport három hálókocsival és egy étkezőkocsival. Arra törekedtek, úgy utazzák be az országot, hogy lehetőség szerint egyik szolgálati helyről a másikra mindig más típusú mozdony vitte őket. Innen ez az utolsó MD vitte tovább őket Kiskunhalasig.”

Pedig kár lenne veszni hagyni a gyűjteményt, amely jó, szerethető helyen van. Olyannyira, hogy a motorgarázs dolgozói egytől egyig segítik, támogatják Valkai Csaba munkáját. Bizonyította ezt az a fecskepár is, amely beszélgetésünk alatt többször is berepült a nyitott garázsajtón, hogy fészkelőhelyet keressen magának. – Ide mindenki szívesen jön – jegyezte meg a házigazda.

Igaza van, ide érdemes is eljönni.

Szakács László

Múltidéző sorozatunk korábbi írásai

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Berekhát a motorgarázsnál

Kapcsolódó hírek

Vonattal érkezett Budapestre Volodimir Zelenszkij!

Megújult a vasúti pálya Szentlőrinc és Szigetvár között

Spanyolországi árvíz: Valencia és Barcelona között már újra járhatnak a vonatok

Röviden

Kerékpárút épül Zalaegerszeg és Teskánd között

Kétmillió forinttal támogatja a Knorr-Bremse Budapest a Pesterzsébeti Mentőállomást

Súlyos buszbaleset Alsónemesapátinál, tizennyolcan megsérültek

Bővült az idei első háromnegyed évben a magyarországi újautópiac

Tovább terjeszkedik a CER cégcsoport Európában

Hírlevél feliratkozás