Ki fog repülni? Egy könyv a múltból a Malévról 4.
A gép Berlinből érkezett, és Ferihegyen a pálya középvonalától balra, 120 méterre a földnek csapódott. A gépnek már január 13-án kellett volna hazaindulnia, a rossz budapesti időjárás miatt azonban az indulást először 14-ére, majd 15-ére halasztották. Ekkor már két gépünk is vesztegelt Berlinben, s mint a vizsgálat tanúsította, az egyiknek a pilótája „ideges” volt emiatt. Arra vállalkozott, hogy üresen előrejön, s az 5-10 perccel később induló, tehát utasokat is szállító kollégáinak majd információkat ad a repülés lehetőségeiről. Amint majd alább olvasni fogják, a lezuhant magyar gép irányítói nem voltak italos állapotban, nem szedtek gyógyszert, kiváló szakmai felkészültséggel rendelkeztek, a rádió-összeköttetéssel sem volt semmi probléma.
Hát akkor? Összefoglalva talán azt lehetne mondani: mindenáron haza akartak már jönni. Erőltették az indulást és a leszállást. Volt valami kényszerhelyzetszerű a magatartásukban, de ez a kényszer nem annyira a körülményektől, hanem mindenekelőtt és sorrendben először belőlük fakadt. A belsejükből. A radarok által ellenőrizhetetlen tartományból.
De kezdjük a drámát.
15.00.00 – Felszáll a berlini repülőtérről az első, utasok nélküli gép. Az irányítószolgálat utasítása szerint 7600 méterre emelkedik és rendellenesség nélkül folytatja a repülést.
16.07.00 – A Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság (a továbbiakban: LRI) légiforgalmi rádióállomása közli a géppel a 16.00 órai budapesti aktuális időjárást (pályalátás 1000 méter, függőleges látás 30 méter stb.), változás nem várható, az időjárási adatok vételét a gép nyugtázza.
16.18.00. – A gép átlépi az NDK–csehszlovák határt, szabályosan felveszi a rádió-összeköttetést a prágai irányítószolgálattal, engedélyezett repülési magasság 7600 méter. Prága légterében rádiólevelezés útján a második gép parancsnoka javasolja az előtte repülőnek, hogy a budapesti időjárásromlás miatt szálljanak le Prágában. Annak javaslatára azonban – figyelembe véve a debreceni kitérő repülőtér alkalmasságát – tovább folytatják a repülést Budapest felé.
16.23.00 – A parancsnok érdeklődik, hogy egy, a Budapestre induló, másik repülőgép leszállt-e. Az LRI légiforgalmi rádióállomása közli, hogy egy perccel előbb leszállt, a gép a közleményt nyugtázza, s rádión közli a másik gép parancsnokával, hogy javult a budapesti időjárás, egy IL–18 típusú repülőgép 16.22 órakor le tudott szállni Ferihegyen.
16.36.00 — A gép ismét felveszi a kapcsolatot az LRI légiforgalmi rádióállomással, és kéri a budapesti aktuális időjárást. A rádióállomás közli a 16.30 órai helyzetet (pályalátás 1200 méter, függőleges látás 30 méter stb., változás nem várható). Az időjárási adatok vételét a gép nyugtázza.
16.46.10 — A gép felveszi a rádiókapcsolatot a budapesti távolkörzeti irányító szolgálattal (a továbbiakban a Bp. Control), ahonnan tájékoztatják, hogy „romlott az időjárás”. A Bp. Control közli, hogy egy érkező osztrák gép átstartolt, ami azt jelenti, hogy nem szállt le, hanem újra felemelkedett, és Bécsbe, kitérő repülőtérre ment. A gép a közleményeket nyugtázza, majd tételesen visszamondja az LRI légiforgalmi rádióállomásától kapott, 16.30 órára vonatkozó budapesti aktuális időjárási közleményt. A Bp. Control az adatokat megerősíti, engedélyezi a gép részére a határ átlépését 4550 méter magasságon, 17.10 órára számított idővel.
16.55.20 – A gép kéri Bp. Controltól: „Légy szíves nekem a Gorzset és a debreceni kitérő repülőtéri irányítás rádiófrekvenciáját megadni.” A Bp. Control közli: „Ezt sajnos nem tudom.”
Bp. Control nemleges válaszát követően:
16.55.30 – A gép a választ „sajnos nem tudod, jól van, majd akkor megszerzem máshonnan” szöveggel nyugtázza és elköszön, befejezi adását a Bp. Control részére.
17.05.20 – Az első gép bejelentkezik a budapesti közelkörzeti irányító szolgálatnál (a továbbiakban Bp. APP). Közli, hogy repülési magassága 4550 méter. A Bp. APP közli a géppel, hogy átlépte a csehszlovák–magyar határt, és utasítja, hogy süllyedjen.
17.05.50 – A gép jelenti, hogy 4550 méterről süllyed 2150 m magasságra.
17.06.40 – A Bp. APP közli, hogy az úgynevezett ILS leszállító berendezés üzemen kívül van, a megközelítést radarfigyeléssel fogja ellenőrizni. A gép a közleményt nyugtázza.
17.07. 10 – A Bp. APP utasítja a gépet az 1500 méterre történő süllyedésre.
17.09.00 – A Bp. APP közli a géppel, hogy az ILS leszállító berendezés ismét működik, utasítja a gépet a megközelítés ILS-rendszer szerint történő végrehajtására. A gép a közleményt nyugtázza, jelenti, hogy elérte az 1500 méteres magasságot.
17.11.00 – A Bp. APP utasítja a gépet, hogy süllyedjen 600 méterre. A gép a közleményt nyugtázza.
17.13.00 – A Bp. APP utasítja a gépet: „Forduljon jobbra, 180 fokos irányra.” A gép a közleményt visszaolvasással nyugtázza és jelenti, hogy „600 méteres magasságon” van. Az irányító ezt nyugtázza, és a magasság tartására utasítja a gépet.
17.15.00 – A Malév Il–18 típusú repülőgépe, amely röviddel ezelőtt, 17.12.10 órakor szállt fel a Ferihegyi repülőtérről, emelkedés közben közli a Bp. APP-val az általa tapasztalt időjárási értékeket, ezek szerint a pályalátás kb. 2000 méter, a függőleges látás 90-100 méter között van, a ködfelhő felső rétege 250 méter magasan helyezkedik el. Ezt a tájékoztató közleményt az azonos rádiófrekvencia-figyelésen levő berlini gép személyzetének is hallania kellett.
17.17.20 – A Bp. APP „jobb forduló 270 fokra” utasítja a gépet. Ezt a gép visszaismétléssel nyugtázza.
17.17.50 – A Bp. APP közli, hogy 18 kilométerre van a földet érési ponthoz, kb. 3-4 kilométerre jobbra a középvonaltól. A gép nyugtázza a közleményt.
17.18.30 – A Bp. APP közli a géppel, hogy 15 kilométerre a földet érési ponthoz, kissé jobbra a középvonaltól, kövesse az ILS-t, és térjen át Final Controlra (leszállító irányításra).
17.18.50 – A gép elköszön a Bp. APP-től.
17.19.00 – Bejelentkezik a Budapest leszállító irányításnál (a továbbiakban: Bp. LI). A Bp. LI közli a géppel, hogy 13 kilométerre van a földet érési ponttól, utasítja a gépet a 31-es pálya ILS-megközelítés végrehajtására és közli, hogy a megközelítést radarfigyeléssel kíséri. A gép a közleményt nyugtázza.
17.19.30 – A gép a földet érési ponttól 11 km távolságban süllyed a siklópályán. A közleményt a gép előírásszerűen, szóban nyugtázza.
17.19.50 – A Bp. LI közli a géppel, hogy kilenc kilométer távolságban van a földet érési ponttól, a középvonaltól kissé jobbra, süllyed a siklópályán. A gép a rádiófegyelem megszegésével – a mikrofongomb lenyomásával (kattanásszerű hang) – nyugtázza a közleményt.
17.20.15 – A Bp. LI közli a géppel, hogy hét kilométer távolságban van a földet érési ponttól, siklópályán és középvonalon. A gép a mikrofongomb kétszeri benyomásával nyugtázza a közleményt.
17.20.35 – A Bp. LI közli a géppel, hogy a pillanatnyi pályalátás 1500 méter, öt kilométer távolságban van a földet érési ponttól, rajta a siklópályán és a középvonalon. A gép a mikrofongomb kétszeri benyomásával nyugtázza a közleményt.
17.20.50 – A Bp. LI közli a géppel, hogy négy kilométer távolságban van a földet érési ponttól, rajta a siklópályán és a középvonalon. Amennyiben a repülőgép parancsnoka kritikus magasságon nem látja a leszállópályát, a gép startoljon át. A gép a mikrofongomb kétszeri benyomásával nyugtázza a közleményt.
17.21.00 – A gép három kilométer távoságban van a földet érési ponttól, rajta van a siklópályán, balra a középvonaltól.
A Bp. LI azon kérdésére, hogy mi a repülési iránya, a gép nem pontosan érthető 312 fokot mond.
17.21.10 – A Bp. LI utasítja a gépet a 330 fok repülési irány jobbra fordulással történő felvételére. A gép a közleményt előírásszerűen nyugtázza.
17.21.15 – A Bp. LI azt észleli, hogy a repülőgép-parancsnok elhatározási magasságán a leszállási folyamatot megszakította, a repülőgép szabvány átstartolásszerűen elhagyja a siklópályát, a gép radarjele a radarernyőn a gép emelkedését mutatva kifut a radarernyőről.
Az irányító az általa átstartolásnak azonosított manővert az előzőekben négy esetben alkalmazott, szabványszerű irányítói közleménnyel, „O. K." (rendben) kifejezéssel nyugtázza, és azonnal utasítja a gépet a 310 fokos pályairány tartására, a 600 méter magasságra emelkedésre és a Bp. APP-val a rádiókapcsolat felvételére.
17.21.25 – A gép az utasítást előírásszerűen nyugtázza. Ezt követően azonban a gép nem lép kapcsolatba a Bp. APP-val. A Bp. APP irányító tisztje várja a gép bejelentkezését, eközben detonációt hall.
17.22.00 – Azonnal hívni kezdi a gépet, ettől az időponttól kezdődően a gépkereső hívásokba valamennyi irányítószolgálat – előírásszerűen – bekapcsolódik. A gép a különböző irányítói rádiófrekvenciákon elhangzott hívóközleményekre nem válaszol.
A repülőgép 17.21.53 órakor ütközik a földnek a futópályaküszöb után, a küszöbtől 1360 méter távolságra, a pályaközépvonaltól balra, 120 méter távolságban. A repülőgép a becsapódást követően felrobbant és teljesen megsemmisült.
A gép fedélzetén tartózkodó ötfőnyi személyzet és a négy utaskísérő a becsapódás következtében életét vesztette.
Érdemes megjegyezni, egy-egy ilyen eset teljes szakmai-emberi „körüljárása" néha kötetnyi anyagra rúg. A szabályoknak megfelelően megszületik a teljes munkát lezáró határozat, amelyet a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium – ma Közlekedési Minisztérium – Légügyi Főosztálya ad ki, s amelyből mindössze az alábbiakat idézzük:
„1. A katasztrófa elbírálásának alapjaként elfogadja a kivizsgáló bizottság által végrehajtott vizsgálat tárgyi és személyi bizonyítékának elemzés útján készült bizottsági jelentést.
2. A személyi és tárgyi bizonyítékok, valamint a jelentésben foglaltak alapján megállapítja, hogy a katasztrófa körülményeit kiváltó
a) alapvető okként: a személyzet által megkezdett átstartolás szabálytalan megszakítása;
b) járulékos okként: több kedvezőtlen tényező együttes hatása jelölhető meg. Így különösen:
– bonyolult meteorológiai körülmények között – a parancsnok részére nem megengedett időjárási minimumnál – szabálytalanul megkezdett leszállási kísérlet;
– a megközelítés végső szakaszában a személyzet részéről a 20 km-es oldalszél figyelmen kívül hagyása, amely figyelmetlenség a repülőgépnek a bevezető alapvonaltól való elsodródását idézte elő, és ennek végső hatásaként a leszállási kísérlet az alapvonallal párhuzamosan, attól mintegy 120 méter távolságra történt.
3. Arra nézve, hogy a hajózószemélyzet a 2. pontban körülírt, a szabályostól eltérő eljárásai közül közvetlenül mi váltotta ki a katasztrófát, illetve, hogy esetleg milyen kényszer hatása alatt jártak el szabálytalanul – egyértelmű megállapítás –, nem tehető. Ugyanis:
a) az elhatározási magasságtól (90 métertől) a földnek ütközésig, a repülőgép megtett útjának tényekkel is alátámasztott rekonstruálásával megállapítható, hogy a személyzet váltakozva két átstartolási és két leszállási kísérletre utaló kezdeményezést hajtott végre;
b) a személyzet 27 másodpercen belül négy alkalommal változtatta elhatározását. Ennek legvalószínűbb oka a személyzet együttműködésének, tevékenysége összhangjának megbomlása, amely párosulhatott a bonyolult repülési viszonyok hatásaként előállható érzékcsalódással, figyelmetlenséggel, illetőleg repülőgép-vezetési hibával is;
c) nem zárható ki ugyanakkor az az eset sem, hogy a repülés végső félperces szakaszában a repülőgép üzemében olyan hátrányos állapotváltozás vagy a személyzet éppen működő tagjának szervezetében olyan hirtelen funkciózavar következett be, amely a megfelelő szabályos átstartolás végrehajtását nem tette lehetővé. Ilyen kényszerítő körülményre azonban a vizsgálat semmilyen adatot, illetőleg gyanúra okot adó tényt nem tudott felderíteni.
A vizsgálat jegyzőkönyvének utolsó passzusa többnyire a feltárt hiányosságokkal kapcsolatos javaslatokat tartalmazza. Ez nemcsak a pilóták, az úgynevezett hajózószemélyzet emberi tényezőire irányítja a figyelmet, hanem azokéra is, akiknek kezébe van letéve a pilóták sorsa itt a földön. Idézem a jegyzőkönyv 14. pontját:
„A Malév tegye meg a szükséges intézkedéseket a hajózóállomány, különösen a repülőgép-parancsnokok – magatartásbeli szakmai fegyelmezettségének biztosítására, a fegyelemszínvonal emelésére, mivel a katasztrófát szenvedett repülőgép személyzete közül a parancsnok, a másodpilóta és a hajózószerelő fegyelmi helyzete kirívóan alacsony szinten állt.”
A kivizsgáló bizottság e jegyzőkönyvéhez mindössze három – a mára is utaló – megjegyzés.
1. Az Il–18-as gépek leselejtezése csaknem kerek tíz esztendőt késett.
2. A sürgetett műszaki-technikai fejlesztés mind – s azóta sokkal több is – megvalósult.
3. A sűrűn együtt repülés, az úgynevezett equipage (többnyire úgy, ahogy ejtik: ekipázs) rendszer igényét azóta kikezdte az élet Ma már e tekintetben más szelek (és ellenszelek) fújdogálnak. De erről majd később.
Ha szabad laikus létemre, igen sok hazai és külföldi katasztrófát olvasva és igen sok kiváló szakemberrel folytatott beszélgetés után hozzászólnom a témához, akkor így foglalnám össze a véleményemet: a katasztrófáknak van egy bizonyos sémájuk, amely nagy általánosságban érvényesnek mondható. A dolog mindig úgy kezdődik, hogy valami rendellenesség lép föl. Lehet ez meteorológiai, műszaki vagy más ok, az eredményt tekintve mindegy. Erre a kapitány reagál. Vagyis hoz egy döntést, amivel tehát válaszol a rendkívüli eset kihívására. Az első – de még az esetek többségében helyrehozható – baj, ha ez az első döntés hibás. Hibás sok okból lehet, de ezt most ne részletezzük.
Adva van tehát egy hibás döntés, amely az esetek többségében már a levegőben, olykor igen rövid idő alatt jelzi önmagáról ezt a hibát. A kapitány vagy az egész személyzet észleli tehát, hogy hibás volt a döntés, hogy valami nem sikerült, hogy valamit másképp kellett volna tenni, intézkedni, módosítani. Ez kritikus mozzanat. És nemcsak a kapitány, hanem az egész személyzet szempontjából is. A kapitány ugyanis az első számú ember, a parancsa vitathatatlan. Többnyire a tekintélye is. Felszálláskor! De egy ilyen hibás döntés után?!... És ezt ő is érzi, éreznie kell, még akkor is, ha senki soha nem érezteti vele.
És most következik talán a legkritikusabb pillanat: a második lépése. Mert ebben kimondatlanul is benne van: tud-e, mer-e, képes-e korrigálni? A maga javára tudja-e fordítani a helyzetet? Maga mellé tudja-e állítani az egész személyzetet? Nemcsak viselkedésben, hanem gondolkodásban és érzelmekben is? Iszonyú lehet ilyenkor egy kapitány helyzete. De hát azért kapitány a kapitány, hogy kapitány legyen.
Ilyesmiről sok pilótával beszélgettem. Mind azt mondta, attól mentse meg őket az isten, hogy ilyenkor a helyzetük iszonyú volta az eszükbe jusson. Csak a feladat, csak a tennivaló kötheti le őket, semmi más.
De maradjunk a katasztrófáknál. Az első döntés tehát hibásnak bizonyult, ez kiderült, következnie kell az újabb döntésnek. Ez még mindig az emberi tudás, az akarat, az intelligencia, a felkészültség normális lehetősége a cselekvésre. A hiba akkor hat- ványozódik, ha a második döntés bármi oknál fogva ismét helytelen. Ha nem kellő mértékben tartalmaz okos defenzivitást, s egyben az első döntés következményeit leküzdő offenzivitást.
Ha a második döntés is rossz, ha kapkodó, ha felkészületlen, ha a tényeken s az objektív körülményeken erőszakot tenni akaró, ha indulatos vagy különösen, ha gyáva, akkor a végzet már igen-igen közelre került. Hogy mi a végzet? Ezt már nem is lehet a döntések számával mérni. Lehet, hogy a második döntés, lehet, hogy csak a nyolcadik, vagy lehet, hogy éppen a döntések hiánya. Tény, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a katasztrófaszituáció. Ezen azt értem, hogy olyan helyzetbe kerül a személyzet, amelyben már semmire sincs és nem is lehet tekintettel, az életért kell küzdenie. Ebben a szituációban pedig már minden esetlegessé válik. Amikor az ember életében a szerencsének nagyobb szerepe van, mint a tudásnak, a véletlen fontosabb lehet, mint a felkészültség és a rátermettség, akkor már minden megtörténhet. Hát így van ez a repülőgépekkel is.
Annyira így van, hogy se szeri, se száma a csodálatos pilótateljesítményeknek. Ha emberi tényezőről beszélünk, nehogy kizárólag ezek hiányosságairól szóljunk. Ilyen egyoldalúságnak nemcsak az állítana akadályt, hogy e könyv szerzője javíthatatlan optimista, hanem az is, hogy ezen optimizmusát a magyar polgári repülés nagyon is sok teljesítménnyel indokolja. Ez ügyben az is perdöntő, hogy miként jutott el a katasztrófák szempontjából rettenetesen eseménydús hetvenes évek első felétől odáig a magyar polgári repülés, hogy gyakorlatilag ismeretlenné vált számára ez a fogalom.
Úgy igazságos és főként úgy igaz a kép, ha a jó néhány nagyszerű teljesítmény közül egyet-kettőt okvetlenül megemlítünk.
Prágában történt, 1981. október 21-én.
A világsajtó tele volt akkoriban a fényképekkel, amely a Malév egyik Tu–154/B típusú gépét mutatta, kettévált törzzsel. Menetrendszerű járat. A gépen 83 utas tartózkodott. Kapitány: Takács Ferenc; másodpilóta: Szabadfi Botond; fedélzeti mérnök: Farkas Lajos. Amszterdamban szálltak fel 12.06 órakor és meghatározott légi úton érkeztek Csehszlovákia légterébe. Egy óra tíz percnyi repülés után kilenc kilométerre voltak a földet érési ponttól, enyhén a siklópálya alatt. Figyelem: tíz másodperccel később a siklópályán, újabb tíz másodperc múlva a siklópálya felett, újabb tíz másodperc, még mindig felette (de ekkor már csak négy és fél kilométerre a földet érési ponttól!), újabb húsz másodperc és még mindig a siklópálya felett (már csak három kilométer van hátra), újabb húsz másodperc múlva a helyzetük azonos, de két kilométerre a leszállás helyétől! A gép személyzete jelenti, hogy látja a repülőtéri fényeket, s megkezdi a leszállási manővert. És ekkor történik az, amiből a legnagyobb tragédia következhetett volna: a normális leszállási siklópályasíknál, ami 18 méteres magasságot jelent, jóval magasabban, 60 méter magasan repülik át a pálya küszöbét, vagyis a siklópálya fölött maradtak!
Ekkor a gép személyzete energikusan beavatkozott a siklási pálya korrigálásába, de nagy volt a süllyedés sebessége, ezért a pálya felett a korrekció nem sikerült. A gép ezért a pályaküszöbtől 105 méterre, a pálya középvonalától balra keményen „leült", s emiatt a törzse eltörött. A leszállópályát 870 méterrel hagyta el, a pálya szélétől 1220 méterre állt meg. A személyzet tagjai közül hárman súlyos sérülést szenvedtek, egyvalaki könnyű sérülést, öten épen maradtak. Az utasok közt súlyos sérült nem volt, könnyebb sérülést csak huszan szenvedtek. A gép teljesen tönkrement.
Hosszadalmas volna akár csak a felsorolása is, hogy hányan s hányféle vizsgálatot végeztek. Csehszlovák és magyar szakemberek nagyon szoros, baráti és szakmai kapcsolatban dolgoztak, és részrehajlás nélkül vizsgálták meg a magyar és a csehszlovák hatóságok az anyagi, szellemi, emberi és morális tényezőket, a gép állapotát, helyzetét, az irányítás munkáját, a szakemberek pillanatnyi egészségügyi állapotát, a repülőtér berendezéseit – az égvilágon mindent.
És mit találtak? Egyetlen hibát: a kicsiny vertikális süllyedési sebességet, amely nem felelt meg a háromfokos siklópályának annak a képzeletbeli, de nagyon is konkrét csatornának – nevezzük így –, amelyen és amelyben a repülőgépnek le kell ereszkednie és földet kell érnie. Ezért történhetett, hogy a gép mindig a siklópálya fölött volt, vagyis feljebb, mint ahogyan a gép vezetői azt észlelhették.
Arról is lehetne, kell is itt szólni, hogy a súlyosan sérült magyar repülők miként siettek törött csontokkal is mindenekelőtt az utasokat kimenteni a gépből. De most elégedjünk meg csak annyival, hogy például az akkor 53 éves Takács Ferenc repülőgép-parancsnokról azóta nemhogy rossz szót nem hallottam a repülés berkeiben, hanem jószerivel csak prózában előadott hőskölteményeket. És nem azért, mert ő is a sérültek sorába került: súlyos derékcsigolya-törést szenvedett. Ami nem csekélység, s egyben azt is jelentette – különösen az ő életkorában –, hogy ezzel repülő-pályafutása véget is ért. Még csak az sem nevezhető a róla szóló hősköltemények okának, hogy e súlyos sérüléseit nagyrészt azért szenvedte el – például Szabadfival együtt –, mert olyan emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett húzni a kormányoszlopokat.
A büszkeség, amellyel Takács Ferencről ma beszélnek, abból ered, hogy jó néhány hibáját, amit e repülés alkalmával elkövetett, volt ereje az utolsó pillanatban korrigálni, s a tökéletes katasztrófát ezáltal sikerült elkerülni.
Nézzük részletesebben, mi volt a baleset oka? Ahogy mondani szokták, a repülőgép „túl keményen" ért földet. Azután a bevezető fénysor vizuális észlelésekor Takács helytelenül értékelte a helyzetet. Aztán helytelen volt a repüléstechnikai eljárás, mivel nagy volt a függőleges süllyedési sebesség, mivel öt méternél nagyobb föld feletti magasságban üresjáratra csökkentették a hajtóművek teljesítményét, mivel a repülőgép teljes leszállásí konfigurációja mellett helytelenül alkalmazták az interceptorokat (áramlásrontó féklapok), csökkentett hajtómű-teljesítménnyel kombinálva. (Ez utóbbi különben a pilóták szerint teljesen elképesztő hiba, körülbelül olyasmi, mintha valaki egy 60 kilométeres sebességgel haladó személygépkocsi sebességváltóját menet közben hátramenetre állítaná be. Túl azon, hogy ezzel tör-zúz, az autó „gyorsabban lassít”, mintha csupán fékezett volna.)
Történt azonban a kritikus pillanatokban a pilótakabinban más is. Takács átengedte az irányítást a másodpilótának. Ez nemhogy természetes a repülésben, hanem tulajdonképpen kívánatos is. A másodpilótákból lesznek az első pilóták, vagyis a kapitányok, ezért igen gyakran ők veszik át az irányítást. Ilyenkor az első pilóta veszi át a másodpilóta előírt feladatait, s aszerint is kell eljárnia. Nos, Takács Ferenc elkövette azt a hibát, hogy beavatkozott a másodpilóta dolgába, miután már megbízta a leszállás teljes, kapitányi minőségben való végrehajtásával.
Nos, tessék elképzelni, minden rendben levőnek látszik emberekkel, géppel, irányítással, időjárással, szóval minden oké. Egyszer csak Takács észleli a pályafények megpillantásakor, hogy a leszállás szabályszerű végrehajtásához magasabban vannak a szükségesnél. Persze ehhez hozzájárult, hogy a repülőtér feletti 120 méteres magasságú légrétegben hirtelen szélirány- és -erősség-változás volt, a hátszél szembeszélre változott. Mindez emelőhatást gyakorolt a repülőgépre, de ez nem lett volna elegendő ok a balesethez. A parancsnok döntő hibája az volt, hogy beavatkozott a repülőgép vezetésébe. Meg kellett volna szakítania az úgynevezett bejövetelt és átstartolni. Ráadásul figyelmeztetett a bajra a kabinban a „föld veszélyes közeledése" jelzés hanggal-fénnyel egyaránt.
Miért avatkozott be Takács a másodpilóta kapitányi dolgába? Egy élet rossz beidegződései? Személyiségének sajátossága? Kétségtelen, hibás döntések voltak szép sorjában. És most álljunk meg! Takács a földtől 45 méter magasságban, vagyis a földet éréstől mindössze három másodperccel felismerte a hibáit és tudta, hogy mit kell tennie, és volt ideje, mersze, tudása, hogy megtegye: látta, hogy a hajtóművek szükséges felgyorsulására a földet érésig már nincs elég idő, ezért a gázkarokat ismét alaphelyzetbe állította. Több mint 80 ember a biztos haláltól menekült meg ebben a három másodpercben – ebben az állításban aligha van túlzás.
Három másodperc! Tessék belegondolni! Bele tetszett gondolni? Nos, már ez is több volt három másodpercnél.
Takács Ferenc szakszolgálati engedélyét a minisztérium Légügyi Főosztálya, mint illetékes hatóság, természetesen felfüggesztette, a vele szemben alkalmazandó jogi eljárást azonban egészségügyi helyzetétől tette függővé.
Tudomásom szerint Takács Ferencet leszázalékolták, s kapott valami felfüggesztett, rövid időtartamú büntetést az anyagi kár miatt. Bizony, tulajdonképpen szomorú befejezése ez egy addig makulátlan repülőspályának. De azt hiszem – és nagyon szeretném ezt ezekkel a sorokkal az általam egyébként személyesen nem is ismert Takács Ferencnek elmondani –, ha csúnya eseménnyel és kárral is ért véget repülősélete, mégis egy óriási teljesítménnyel. Három olyan másodperccel, amelyben összesűrűsödött egész életének repülési szenvedélye és tapasztalata, és amelyben meg tudta tenni a legcsodálatosabbat: leküzdötte önmagát, önmaga tévedéseit is. Hogy ezzel sok ember életét is megmentette, ez már a repülpőssors természetéhez tartozik.
Pihenjünk kicsit, és nézzük, hogy A magyar irodalom jelesei című sorozatában a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadásában megjelent Repülők, a levegő hősei című munkájában mit írt Tábor Pál jó néhány évtizede: ,Safety first! Biztonság mindenekelőtt! Ez a jelszava valamennyi légiforgalmi társaságnak. Ehhez azonban nem elegendő a jó gépanyag és annak szünet nélkül való tüzetes karbantartása és vizsgálata, ehhez még egy jól iskolázott, komoly szellemben nevelt és lelkiismeretes pilótagárdára is szükség van. Ha mindenben mostohák is viszonyaink, ebben az egyben nem panaszkodhatunk ... Valamikor kiadták a jelszót, hogy: tengerre, magyar! Ez azonban igen nehezen ment még akkor is, amikor még volt Fiuméban egy csöpp tengerünk, azóta azonban az is elveszett. De különben sem születtünk tengerre, és nagy hátrányban voltunk azokkal a nemzetekkel szemben, akik a tenger mellett nőttek fel. Légtengerünk azonban van, sőt éppen annyi, mint más nemzetnek – amennyi országunk felett elterül –, s minthogy a közlekedésnek, sportnak, sőt még a háborúnak is súlypontja lassan-lassan áttevődik a földről a levegőbe, így kettős okunk van rá, hogy itt se maradjunk el a nemzetek versenyében. A levegőben még nem vagyunk behozhatatlan hátrányban, és az is bebizonyosodott, hogy erre rátermettünk."
A keletkezés időpontját beszámítva érthetőnek, de tulajdonképpen kissé naivnak érzem ezt a szöveget. Mert mi a rátermettség? Létezik rátermettség úgy általában? Vagy korhoz, konkrétumokhoz kötött dolog az is, mint annyi más? Én gyanakszom az utóbbira.
De nagyon messzire kanyarodtunk attól a réges-régi, pécsi úttól.
Messzire, ám a közelmúlt, sőt a jelen idejű légikatasztrófákhoz el sem értünk. Noha 1985 a polgári repülés fekete esztendeje volt. Természetesen szó lesz még újabb és legújabb történetekről is. Akiket ezek érdekelnek, lapozzanak át a Halálközelben című fejezetre. Akik pedig kellemesebb témára vágynak, folytassák a következő lapokkal, ahol ugyanis a stewardessekről lesz szó.