Szlovák nyolcas, második rész

A Hernádban való fürdéssel jelképes csomót kötöttem a nyolcas alakban tervezett szlovákiai vonatozás nyakára: a nyolcas egyik gyűrűje már megvan, most következik a másik, ez jóval ismeretlenebb vidékeket tár fel. Az elégedettségre minden okom megvan, macskaugrásnyira egy vasútállomástól hűsölök egy viszonylag tiszta, gyors futású folyóban, ha az eddigi sorozat folytatódik, az élményektől roskadozni fogok, minden sarkon új és jó benyomások. Most érthetetlennek tűnik, hogy néhány évtizeddel ezelőtt Szlovákia csak télen és csak síelés szempontjából jött szóba, ha egyáltalán...

Sároskőszegen huszonnégy óra elteltével ugyanarra a vonatra szállok, mint ami előző nap Lipanyba vitt. Ezúttal azonban Eperjesen átszállás következik. Korábban körbenéztem már a neten Eperjes állomását illetően, amit találok, az messze felülmúl minden várakozást. A vágányzónában hangelnyelő anyaggal burkolt magasperonok, kecses, üvegperemű perontetők, az országban mindenhol látható, egységes utastájékoztató berendezések.

A Studenkán megmosolygom a homlokfal előreugró tetőperemét: hajdanában egy vasúttal egyébként nem nagyon foglalkozó barátom első ránézésre, gyomorból adott magyarázatot a magyar vasútnak szállított változattól eltérő tetőkialakításra: „Hát itt, Csehszlovákiában minden nagyon alakias. Nézd meg, még a Bz-jük is katonai tányérsapkát visel!” A 812-es sorozattal találkozva nem csak ez ad okot a nagyobb komolyságra, de a MÁV-változattól eltérően a kocsiszekrényből kiemelkedően külön szekrényre szerelt fényszórók is. Hiába, ez a jármű ránézésre igazi vonat, ellentétben magyar testvérével, különösen, ha annak két árva zárlámpával szerelt, csupaszarcú mellékkocsijára gondolok.

Ezen túl semmi okom az elégedettségre. Bártfáig hosszú az út, bár minden ablak nyitva, a dugig tömött vonat felforrósodva vánszorog egy nem túl érdekfeszítő tájon, akár otthon lennénk. Az ülések elviselhetetlenül kényelmetlenek – akár otthon lennénk. A forró, ringatózó délutánban többször el is bólintok. A Homonna felé vezető kvázi-fővonalról Kapinál, azaz Kapušany Prí Prešové-nál ágazunk le, aztán végtelen falujárás után egy feltűnő nagyvonalúsággal épült végállomásra futunk be, ez már Bártfa. Az állomáskomplexum mérete, szervezettsége egy Magyarországon többtízmilliárdos EU-s támogatásból épülő, úgynevezett intermodális központot idéz. A lendület, amellyel ezt a csodát idepottyantották, éles ellentétben áll a kihasználtsággal, el is határozom, hogy első valódi intermodálisközpont-élményemnek külön cikkben fogok még emléket állítani. Ehhez most is tartom magam. Megfigyelem még a Bz, akarom mondani, a 812-es fordulását, amelyhez csinos női munkaerő előírásos öltözékben asszisztál, aztán a belváros felé veszem utamat.

Bártfa tulajdonképpen csak emlékezetfelfrissítés, nem új felfedezés, de a teljesen zárt főtér szász rendszerességgel körbeépült téglalapja, középen a városháza ékszerdobozával, egyik végében pedig a rendszert festőien megbontó Szent Egyed-bazilikával olyan élmény, amely még egy közlekedési hírportálon is több sort érdemel. Magyarországról érkezve külön feltűnő, hogy a várost nem keretezik végeérhetetlen családi házas lepények, a főtérre bevezető utcákon kitekintve minden irányban háborítatlanul zöld domboldalakat látunk. A főtéri fák csekélyke árnyékában ülve addig forralom a napon az agyvelőmet, amíg csak bírom, utána irány Bártfafürdő, a várostól északra eső erdős fürdőhely, ahol reményeim szerint éjszakai nyugodalmat találhatok.

A helyi buszok egyike visz ki Bártfafürdőre. Az erdőben lazán elszórt szállodák, fürdőházak között gyógyvízillat lebeg, a parkokban tömegek korzóznak ráérősen. Gyaloglok felfelé a domboldalon, próbálom elhagyni az ápolt sétautakat, de azok nem hagynak el engem. Így végül is feladom és az erdő mélyén már sötétben verek sátrat, remélve, hogy a walking-stickes korzózók ilyen későn már elcsitulnak. Hát nem. Még éjszaka is látom fejlámpáikat szerte az erdőben pislákolni. Egészséges nép.

Reggel mosdás a patakban és az első busszal már megyek is vissza a bártfai állomásra. Az intermodalitás katedrálisában a pénztárablakra ragasztott cetliről tudom meg, hogy az általam választott vonat helyett ma pótlóbuszhoz lesz szerencsém. A busz nem a völgyben megy végig, mint a vasút, hanem a dombok gerincén végighullámzó országúton, letéréssel minden faluba, ott is a bekötőutakon ki az állomásig. Van, ahol az állomások megközelíthetetlen helyekre szorulnak, ott bizony futkoshat a jegyvizsgáló, hogy értesítse a vonatra hiába váró utasokat.

Kapiban leszállok, várom a vonatot, ami továbbvisz Homonna felé. Álmos kis állomás, messze a falutól, kérésemre az állomásfőnök kinyitja a mellékhelyiséget, feltankolhatok ivóvízből. A Kapi vár szépen uralja az állomás verandájáról nyíló látványt.

Rövidesen befut a Kassa és Homonna között közlekedő személyvonat. Búvárhoz eddig még nem volt szerencsém, úgyhogy éppen ideje volt, a mögötte futó három kocsi szinte teljesen üres. Elterpeszkedem az egyik fülkében és élvezem a műbőralapú KGST-komfortot. Vagy másfél órányi út áll előttem, amely egyúttal elválasztja az eddig úgy-ahogy ismert Szlovákiát a teljesen ismeretlen keleti végektől. Beszkidek, Hollós Korvin Lajos: A Vöröstorony kincse, Rákóczi, első világháború, ukrán határ, lengyel határ... Történelmileg terheltebb területre indulok, emiatt lelkiállapotom is kissé vigyázzba vágja magát...

* * *