Szlovák nyolcas, első rész

Szlovákia még Csehszlovákiaként is mindig vonzó vidék volt, a határon átérve a falvakban rögtön ízletes kőszénfüst csapta meg az orrunkat, félelmetes karaktere lett a fénysorompóknak, hatalmas fekete bakelitkilincsek simultak az emberfia kezébe az utánozhatatlan szagú síszállókban, minden más volt, nyersebb, karcosabb, talán egy kicsit avíttabb, mint itthon, de karakteresebb. Az eldugott mikszáthi kisvárosok pedig csurig voltak szegénységgel és romantikával.

Ennek a romantikának indultam utána, hogy a régi szülői wartburgozások, a kevésbé régi haveri biciklitúrák után egyszer egyedül, igazán odafigyelve, senkitől sem zavartatva vizsgáljam meg, mi jelenti e vidék vonzerejét a közismerten sűrűsödő műemlékek és tarka vasútvilág mellett. Csak a gyerekkor emléke csábít, vagy ugyanazt meg lehet élni felnőtt fejjel is?

„Elvitte a mérnök úr fiát / bejárni Csehszlovákiát / Zsebében kétezer korona”

Nem a központból indulni mindjárt izgalmasabb, menetrendi okok miatt pénteki az indulás (később kiderül, hogy hiába, elnéztem a szlovák menetrendet) egy nyári, forrónak ígérkező hajnal már a vác–aszódi buszon talál. Aszódon utolsó hűsölés az állomás verandáján, mielőtt a sátoraljaújhelyi sebes megérkezik.

Sárospataknál már érezhető, hogy magunk mögött hagyjuk az országot, ürül a vonat, ritkán látott tájak. Az újhelyi leszállás után következetesen a vágány mentén maradok, a határt jelentő Ronyva-híd utáni deltában balra tartok, szerencsére a tótújhelyi toronyból sem reccsennek rám, hogy mit keresek a vágányok között. Nincsen feszt útiterv, sátrat akárhol lehet verni, jó lenne az elkövetkezendő három-négy napban Szlovákia kevésbé ismert keleti részeit sűrűn bevonatozni. Van egy enyhe vágy, egyszer régen, még a bicikliről láttam Eperjes felől megérkezni egy hosszú lengyel gyorsvonatot Plavecra, izgat a Kassáról észak felé áttörés vasúti lehetősége. Most lehetőség szerint irány Kassa, ha minden igaz, péntek délután van onnan egy vonat Plavec felé, ha nem is lengyel gyors...

Másfél óra várakozás alatt sűrűn húznak el Ágcsernyő felől-felé a tehervonatok a Dvojickákkal, majd végre az én teherautó-elejű kedves motorvonatom is becsattog. Igazi beavatás a felszállás, mohón szívom magamba a hamisítatlan vonatszagot, majd vágtába csapunk – a pályaállapotokhoz képest hihetetlenbe.

Kalsa-megállónál a széles nyomtáv társul hozzánk és tart velünk, amíg átkelünk a Szalánci-hegység vízválasztóján. A táji békesség rövidesen alábbhagy, a buja zöld visszaszorul, rövidesen megérkezünk Kassára. A sivatag tágasságú állomáson a külső vágányoktól nem könnyű betalálni a fogadóépületbe, Kassát ezidőben még nem (talán azóta sem) érte utol a Szlovákiában is meglóduló átépítési hullám. Kemény dió lesz.

A kizárólag szlovákul beszélő pénztárosnő megérteti velem hogy a plaveci vágyott áttörésből nem lesz semmi, a heti egy, pénteki vonat ugyan jár, de kizárólag iskolaidőben, most pedig ugye, tombol a nyár. Nem adom fel, ameddig vonat megy, jegyet veszek, irány Eperjesen át Lipany, ott meg majd meglátjuk. Látok az állomáson gyanús irányban állni egy City Elephantot, de csalódottan kell tudomásul vennem, hogy Lipanyba is teherautó-elejű vonattal fogok eljutni. Kysakig, azaz Sároskőszegig a fővonalat követjük, innen elágazunk, átmászunk a Hernád és Torysa közötti kis vízválasztón a Torysa völgyébe, ahol az Eperjes és Kassa közötti autópálya is halad. Eperjes tornyait már ismerem, utána kicsit elveszettnek tűnik a vidék, a Torysa vékonyan csörgedezik széles, köves-homokos ágyában, ember, falu alig mutatkozik. Lipany, azaz Héthárs, végállomás. A vonat már nem mássza meg a Poprád völgyébe átvezető kisebb hágót.

Az állomás mellett jó itteni szokás szerint komfortos buszállomás, másfél óra múlva ígér a menetrend autóbuszt Ólubló felé, ahol majd ismét vonatra szállhatok. Addig kolbászolás a kiváló csapolt barna sört mérő kocsma és az állomás között, a kocsmai tévében éppen Cary Grant hódítja római vakációján a szlovákul beszélve is elbűvölő Audrey Hepburnt. Kevésbé romantikus az állomás túloldalán a nyár közepén is ezernyi kéményből füstöt okádó kolónia, amelynek lakói az állomási vágányokon keresztül széles sorokban özönlenek a kocsma felé és vissza. Befut a következő vonat, ez már a City Elephant, megvárhattam volna Kassán.

Az autóbusz már telten érkezik, felpréselődünk, Ólublóig suhanunk. Tehervonatokat mindazonáltal látok kapaszkodni Plavec és Lipany között, de valamiképpen a ZSR-nek elemi érdeke, hogy a Szlovákiában bőven található vasúti hurkoknak ezen példányán ne lehessen körbeutazni. Eltalálom a buszmegállót, ahol a települést elkerülő úton leszállhatok, besétálok a városba, körülnézek a háromháznyi főtéren, a kültelkeken is kívül gyors, frissítő fürdőt veszek a Poprádban, majd nagyon lomhán, gondosan ügyelve arra, hogy ki se melegedjek, felsétálok a vár felé, a várossal szemben lévő domb oldalára. Közben kovácsolom a terveket, miszerint itt fogok sátrat verni.

A terv nem sikerül maradéktalanul, a dombra felérve az estében is bőven csorog az izzadtság, a várban pedig várjátékok tartatnak, egész éjszakára szóló vigasság. Felverem a sátrat, egy darabig nézem a lábaim előtt elterülő csodás panorámát, amelyet a háttérben a Magas-Tátra csúcsai koronáznak, de aztán győz a fáradtság, visszavonulok termeimbe és az ágyúzás ellenére elalszom.

Reggel csend, friss, más fények, mászás helyett ereszkedés, cél az első reggeli vonat Poprád felé. A szlovákiai újabb építésű állomásépületeknek mindig van egyfajta monumentalitása, ebben az álmos kisvárosban pont nem számítottam erre, mégis szembejött egy csodálatosnak nevezhető váróterem. A ruttkai Stadler-ivadék pedig hab a tortán, évtizede irigyelni lehetett, most a Flirtök után kissé gyerekcipőben járónak tűnik. Hogy a vonat milyen jó karban van, az útközben látottak és az utazóközönség összetételének fényében különösen felértékelődik. Poprádig szociálisan agyonsújtott falvakon haladunk át, kolumbiai bádogvárosokat idéz néhol a településkép, a jegyvizsgáló vasszigorral képviseli a vasúttársaság és a fizető utasok érdekeit.

Poprádon nem időzöm sokat, vár a mai feszített program. Az első IC-vel indulok vissza Kassa felé, Kysakon leszállás, a karbantartott, működő klímával rendelkező Bpeer-ből (vagy valami hasonlóból) kiszállva különösen tikkasztó a délelőtti forróság, az állomási hangosbemondó finom angolsággal darálja az érkező és induló vonatok adatait. Az én vonatom Eperjesre, csatlakozással tovább, Bártfa felé jó két óra múlva indul, a falusi focipálya mögött, az árnyas lombok alatt a Hernád hűs habjai hívogatnak. Sehol egy ember, a ruháimat kimosom a folyóban és kiterítem a focipálya korlátján, aztán elfekszem a térdig érő csobogásban.

Csörög a telefonom, partra kászálódom, az IHO szerkesztője keres, megvitatna valami közlekedésszakmai izgalmasságot. Ah, Imrém, kérlek, ne most, kívül vagyok időn és téren! Szlovákiában. Majd legközelebb! Megértően visszavonul, én pedig elkezdem magamra szedegetni a ruháimat. Közeledik a vonat, ami új kalandok felé visz.

* * *