Tramwaytag 2011
Megrendezték ugyanis a bécsi villamosok évek óta közkedvelt ünnepét, amelyet egész egyszerűen Tramwaytagként ismer a szakma és a rajongók. Számos weboldalon és fórumon lehetett előre tájékozódni a programról, ahogy a közlekedési társaság honlapján is meghirdették a rendezvény részleteit.
Budapestről Bécsbe a kétóránként induló RailJet ingavonatokkal lehet a legegyszerűbben eljutni. A csaknem háromórás, aránylag kényelmes út vége felé, az osztrák fővárost ritkábban látogató közlekedésbarát rácsodálkozhatott a Südbahnhof környékén zajló hatalmas építkezési területre, az épülő főpályaudvarra, illetve az ehhez kapcsolódó kanyargós, terelt útvonalra, amely néhányszor igazán vadregényesnek tűnik.
A Westbahnhof azután a megszokott arcát mutatta, és a kiváncsi látogató nyakába vehette a várost. Aránylag egyszerű megtalálni a Wiener Linien aluljárószinten álló ügyfélszolgálati irodát, ahol készségesen állnak az utasok, azaz ügyfelek rendelkezésére. Egy Grüss Gott-ot követően bátran válthat az ember angolra, a kommunikáció így is megőrzi természetes gördülékenységét. A rendezvény napján 9 és 20 óra között az ügyfélszolgálaton váltott ingyenes jeggyel – melyet a vásárlást követően kezelni kellett –, igénybevehető volt a városi közösségi közlekedés.
Az idén 25 éves bécsi villamosmúzeum – habár a város külsőbb részén fekszik – mégis jól megközelíthető, akár az U3-as metróval, akár a 18-as villamossal, vagy a 77A, 80A jelzésű buszokkal utazunk. Kellő gyakorisággal indultak nosztalgiajáratok, volt ráhordó járat is, de a kocsiszínből is indultak rövid, negyedórás útra a régi szerelvények. Óriási érdeklődés mutatkozott a legkülönfélébb járművek iránt. Idén újítás volt, hogy 40 percenként fordult egy ULF szerelvény is a Schwarzenbergplatz és a múzeum közötti útvonalon. Ennek célja a fiatalabb korosztály felé történő nyitás lehetett, hiszen a jármű belsejében élő DJ-vel működő diszkó gyakorlatilag szintén nagyszámú érdeklődőt vonzott.
A múzeum az egykori erdbergi kocsiszínben kapott helyet. Gyűjteménye óriási, szinte az összes valaha létezett bécsi járműtípus megcsodálható, beleértve a különböző munkagépeket és üzemi célú kocsikat, de jól megférnek itt az egykori autóbusztípusok múzeumi példányai is. Falra helyezett, igen szemléletes metszeti ábrákon tanulmányozhatjuk a villamosvasúti pálya felépítési módjait, illetve egy-egy rész foglalkozik a felső vezeték és áramszedők témakörével, valamint az utastájékoztatás és viszonylatjelző táblák különleges világával. Külön szekció mutatja be a Stadtbahn forgalomirányító készülékeit és avat be az üzemvitel érdekes részeibe, itt olvasható például az 1925-ben kiadott jelzési utasítás kivonata is, ez igazi kuriózum.
Az állandó kiállításokon túl a Tramwaytag alatt számos program várta a legkülönbözőbb érdeklődésű látogatókat. Megtekinthettünk villamostémájú terepasztalt, lehetett igényes modelleket is vásárolni; külön standokon igen szemléletesen tekinthettük meg a jegyautomaták, jegykezelő készülékek felépítését, beszélgethettünk az informatikai háttérről. Ugyancsak népszerű volt a korszerű integrált utastájékoztató rendszer bemutató standja, ahol gyakorlatilag bármit ki lehetett írni egy helyszínen kezelhető megállóhelyi kijelzőre, így meglehetősen sokan fotózták a budapesti vonatkozású végállomások időnkénti feltűnését. Mindemellett mobilitási tréninggel, egészségügyi szűrővizsgálattal, koncertekkel és gyermekprogramokkal vált teljeskörűvé a rendezvény.Nem kellett volna, mégis meglepett az a nagyfokú szervezettség és az az óriási létszám, amellyel a Wiener Linien ott állt a rendezvény mögött stabil háttérként, beleértve a lebonyolítástól a programok gazdagságán át a marketingtevékenységekig az összes apró részletet.
A múzeum végül 17 óra után bezárta kapuit, de az ingyenes tömegközlekedést kihasználva jó lehetőség kínálkozott egy rövid városnézésre, hiszen az időjárás is kegyes volt, és a látogatókat még csábította a lenyugvó nap sugaraival bearanyozott Bécs.Budapest felé az utolsó vonat a 20 óra előtt nem sokkal induló Dacia nemzetközi gyors, amelynek (rém)híre gyakran megüti a közlekedésbarátok fülét, és sajnos aznap tapasztalható is volt a nagyfokú elmaradottság – sem világítás, sem szellőzés nem volt az addig napon álló, felforrósodott, fülledt utasterű kocsikban.
Mindez azonban nem veszi el a nagyszerű élmények értékét. Sokkal inkább elgondolkodtat: mi lenne, ha…? Mi lenne, ha a reggeli és az esti utazás színvonala között nem lenne ekkora nagy különbség, hiszen meglehetősen kihasznált járatról beszélünk… Hazafelé a sötét, fülledt kocsiban valahol Hegyeshalom és Mosonmagyaróvár között visszanéztük az aznapi fotókat, és csendben megállapítottuk: igen, van igény hagyományőrzésre, műszaki értékmegőrzésre. Tapasztalataink alapján nem csupán Ausztriában, de Magyarországon is. Nem lesz ebből soha sikeres üzleti vállalkozás, de az örök igazság itt is megállja helyét: csak akkor léphetünk egy nagyot előre, ha jól ismerjük múltunkat és jelenünket. A hazai tapasztalatok az elmúlt évek hasonló rendezvényei alapján pedig reménnyel töltenek el.
Kép és szöveg: Bagosi Attila
