Szomorú elsőség – egy mentőpilóta élettörténete 7.

A magyarországi légi betegszállítás kiválóan működött. A központtól az irányításig, a földi szállítástól a reptérig minden fő és apró elem kitűnő összhangban volt egymással. Akkoriban csupán Svájcnak és Dániának volt szervezett légi mentőszolgálata, de a magyar olyannyira jól működött, hogy külföldről, sőt a nyugati országokból is ide jártak tanulni és tapasztalatokat szerezni.

Az évek során a szolgálat személyi állománya is változott. Hármójuk mellé érkezett Polgári Imre, egy kiváló Malév-pilóta, aki nem sokkal azelőtt tapasztalatának köszönhetően megmentett egy repülőgépet és annak összes utasát.

1968. január 5-én a Légimentő Szolgálat 10 éves fennállásának évfordulóján megkapta a kiváló dolgozó elismerést, amelynek indoklása így szólt:

„Értesítem, hogy a Légi Betegszállító Csoport fennállásának 10. évfordulója alkalmából önfeláldozó, fáradságot és akadályt nem ismerő kiváló munkája elismeréséül az egészségügyi miniszter elvtárs Önnek AZ EGÉSZSÉGÜGY KIVÁLÓ DOLGOZÓJA kitüntetést adományozza. Ez alkalomból az intézmény részéről 1500 Ft jutalomban részesítem.”

1969-ben másodszor találkozhatott immár amerikai állampolgárként hazalátogató öccsével, akivel feledhetetlen napokat töltöttek együtt.

1970-ben nyilvánvaló lett, hogy a Super Aerók hamarosan végleg kiszolgálják idejüket és a Moravák is lassan kiöregednek, ráadásul a cseh gyár már nem vállalta a típus nagyjavítását. Új gépek után kellett nézni. Sok szóba jöhető típust megvizsgáltak, és a tárgyalások eredményeképp a méltán világhírnévre szert tevő svájci Pilatus Porter PC-6 lett a befutó. A gép megvásárlása és behozatala azonban még sokáig váratott magára. Az új gépek beszerzése mellett három helikopter szolgálatba állításának gondolata is felmerült, főképp az olyan helyek megközelíthetősége miatt, ahol repülőgép nem tudott leszállni.

Sajnos a hosszú évek szakmai sikerei után Tóth György magánélete ismét válságba került: januárban a bíróság kimondta a válást. Munkahelyén pedig kezdte felütni a fejét a szakmai féltékenység, amelyben leginkább Sz. Varga Pál járt az élen. Kezdetektől fogva nem tetszett neki, hogy Wittinger Kálmán távozása után nem ő, hanem Tóth György lett a főpilóta, és képtelen volt elviselni a megkövetelt rendet és fegyelmet. Az irodában minden könyvnek, füzetnek és tollnak megvolt a „megkövetelt” helye, és Sz. Varga sportot űzött abból, hogy rendetlenséget csináljon, és a földre hajigáljon néhány dolgot. Ez többször veszekedésbe torkollott, ami miatt hangos szóváltásokra is sor került kettejük között.

Munkájából fakadóan rendszeresen kellett bejárnia a Mentőszolgálat Markó utcai központjába, ahol az ott dolgozó hölgyek mindig nagyon örültek látogatásának. Illedelmes, kedves, figyelmes és barátságos volt, hamar belopta magát a szívükbe. Az egyik fiatal lánytól azonban, aki csinosságával ma is sok férfi szívét rabul ejtené, újból mély és őszinte emberi érzelmeket kapott. 1971-ben összeházasodtak. Májusban nászútra indultak Olaszországba és Ausztriába. Feledhetetlen út volt már csak azért is, mert az utasszállító gépen bemehettek a pilótákhoz. A gyönyörű körutazás egyik momentumáról özvegye így mesél:

„Gyuri nagyon szeretett volna egy kislányt, de nem tudtuk eldönteni, mi legyen a neve, ha valóban kislányunk születik. Rómában épp a Scalinata di Spagna gyönyörű díszlépcsőin sétáltunk, amikor az előttünk haladó tüneményes kislányt a szülei hívogatták: „Szandra! Szandra!” Ez volt az a pillanat, ami eldöntötte a nagy kérdést. Mindkettőnknek megtetszett a név, és elhatároztuk, hogy ha kislányunk lesz, Alexandrának fogjuk elkeresztelni.”

Úgy tűnt, hogy a magánéleti kudarcok lassan a múlt homályába vesznek, de a volt házastárssal, leginkább a gyermek láthatása miatt, folyamatos viták dúltak, és ezeknek az indulatos telefonbeszélgetéseknek sokszor fültanúi voltak a kollégák is.

A Légi Mentőszolgálat fennállásának 13 éve alatt büszkén elmondhatta, hogy egyetlen komoly balesete sem volt. Aztán bekövetkezett az, amit addig mindenki elképzelhetetlennek tartott.

1971 augusztusában a 62 éves soproni Kalivoda Józsefné férjével és unokájával Sátoraljaújhelyen nyaralt barátaiknál. Az idős asszony egyik nap rosszul lett, beszállították a miskolci kórházba. Az orvosok megállapították, hogy trombózisa van, és további kezelésekre lesz szüksége. Ő kérte, hogy ezeket lakhelyén, Sopronban végezzék el, így az orvosok intézkedtek a beteg odaszállításáról. Egy mentőgép amúgy is jött Miskolcra, így kézenfekvő volt, hogy azzal őt is elszállíthatják.

Tóth György augusztus 12-én 10 óra 25 perckor szállt fel Budaörsről a HA-LDD lajstromjelű Moravával, majd 11 óra 20 perckor a miskolci reptéren landolt. Kalivoda Józsefnét férje és unokája is kikísérték a repülőtérre, szerették volna, ha a kisfiú a nagymamájával tart, hisz még sosem ült repülőgépen. Ezt szerencsére elvetették. A mentősök egy fekvőbeteget helyeztek a gépbe, beültették az idős asszonyt is, majd 11 óra 55 perckor a Morava visszaindult Budaörsre. 12 óra 55 perckor szálltak le. Az ott várakozó mentők átvették a fekvőbeteget. Az idős nő továbbszállításához egy ápolóra is szükség volt, erre a feladatra a 29 éves Berkó Istvánt jelölték ki. Ő így mesél arról, hogy mi történt később:

„Augusztus 12-én a pestlőrinci állomáson voltam szolgálatban. Aznap egyik kollégám nem jött be dolgozni, így engem osztottak be helyette. Épp semmi dolgom sem volt, többedmagammal a várószobában ültem, amikor bejött a szolgálatvezető és azt mondta: „Repülni kéne. Egy idős trombózisos női beteget kellene Pérre kísérni. Ráér valaki?” Mivel még sohasem repültem, hát jelentkeztem. Soha senkit sem köteleztek a repülésre.

Autóval kivittek a budaörsi repülőtérre, ahol a gép már indulásra készen várt. Akkor találkoztam először a pilótával, Tóth Györggyel. Bemutatkoztunk egymásnak, majd elmondta, hogy innen elvisszük a beteget Győrbe (Pérre), majd onnan egy többszörös sérülést szenvedett beteget hozunk Budaörsre. A néni kedves, aranyos, korához képest fiatalos temperamentumú volt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy életében most repül először. Próbáltam nyugtatgatni, de azt mégsem mondhattam neki, hogy én is most repülök először.

A beteg a pilóta mögötti hátsó ülésen foglalt helyet, én pedig elöl a pilóta mellett a jobb ülésben. Én is és a pilóta is váltottunk néhány szót vele, aztán elindultunk.”

A gép 13 óra 35 perckor hagyta el Budaörsöt.

„Felhős, erősen szeles idő volt, de nem volt hideg, és a látási viszonyok is jók voltak. Egy ideig minden simán ment. Úgy emlékszem, 300 méter magasan repültünk. Nem beszélgettünk út közben, csak bámultam a jobb oldali tájat. A néni valami gyümölcsöt eszegetett. A táj egy idő után változott, dombok és erdők felett repültünk. Egyszer csak hirtelen nagyot merült a gép. Ránéztem a pilótára, de teljesen nyugodt volt. Tovább nézelődtem, majd pillanatokkal később ismét egy hatalmasat süllyedtünk. Megint ránéztem a pilótára, és amit ekkor láttam, azt soha többé nem felejtem el. Halálra rémült arccal, vicsorgó fogakkal, kétségbeesetten rángatott valami kart a jobb kezével a kettőnk között lévő konzolon. Nem tudom, mi volt az. Aztán már csak a fákat láttam. Nem ijedtem meg, nem volt bennem pánik. A következő dolog, amire emlékszem, hogy fekszem a földön, fázom, és szemerkél az eső.

Ránéztem az órámra, fél három volt. Úgy saccoltam, hogy körülbelül fél órát lehettem eszméletlen. Borzalmasan fájt mindenem, de leginkább a hátam és a derekam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Felálltam és körbenéztem. Körülöttem mindenhol erdő volt, én pedig egy tisztáson voltam. Tulajdonképpen nem is tisztás volt, hanem egy erdőirtás. A föld tele volt fatuskókkal, amelyeket az aljnövényzet benőtt. Aztán megláttam a repülőt, és akkor tudatosult bennem, hogy lezuhantunk. A gép néhány méterre volt tőlem, pontosan a repülési irányunkkal szemben.

Odamentem, hogy megnézzem, mi történt a többiekkel, de alig tudtam felmászni a szárnyra. A jobb oldali ablakon benéztem a kabinba. A pilóta a hátsó ülésen, középen feküdt hason, félig térdelve, oldalra fordított arccal, a menetiránynak háttal. Mintha csak aludt volna. Megnéztem a pulzusát. Sajnos már nem segíthettem. A jelekből arra következtettem, hogy koponyaalapi törést szenvedett. A néni a pilótaülés bal oldala és az ajtó közé esett, ott feküdt. Csak a lába vérzett egy kicsit, megpróbáltam bekötni, de a fájdalmaim miatt képtelen voltam rá. Segítségért kezdtem kiabálni, de senki sem hallott meg. Lemásztam a gépről, körbenéztem és láttam, hogy az egyik irányban a fák között mintha világosabb lenne. Elindultam arra. Utólag elmondták, hogy ez volt az egyetlen jó irány. Ha bármerre másfelé indultam volna, csak egyre mélyebbre jutottam volna az erdőbe.

Úgy 3-4 kilométert gyalogolhattam, amikor egy kis tisztáson két labdázó gyereket pillantottam meg. Azt hiszem, egy épület is volt ott. Nem bírtam továbbmenni. Megkapaszkodtam egy fába, szóltam nekik, és elmondtam, mi történt. Kértem, hogy szóljanak valakinek és hívjanak telefonon segítséget. Mondják meg, hogy van két súlyos sérült a gépen. Azért mondtam ezt, mert halálesetnél is ez volt a szabály, amíg a mentők meg nem vizsgálják. Hitetlenkedve néztek rám, így elmondtam újból, aztán elszaladtak. Kisvártatva visszajöttek néhány felnőtt társaságában, akik megint csak kétkedtek, és azt kérdezték, hogy hol van a repülő. Én mondtam, hogy az erdőben, de telefonáljanak már! Aztán megtették, és velük együtt visszaindultam a helyszínre. Mire odaértünk, már olyan fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam tovább, és a földre rogytam. Egy kabáttal takartak be. Ezután már csak időnként észleltem a történéseket. Arra emlékszem, hogy egy repülőgép körözött felettünk, majd később egy helikopter is jött, de addigra a mentőautó is megérkezett. Nem akartam helikopterrel menni, így engem mentővel vittek el.”

A gépnek 14 órakor kellett volna megérkeznie Pérre, de mivel nem jelentette a leszállást, keresni kezdték. Aznap Budaörsön Heréb István és egy repirányító gyakornok hölgy látta el a repülésirányítási feladatokat. Heréb István 14 óra 15 perckor többször is megpróbált rádión kapcsolatba lépni a géppel, sikertelenül. Ezután a győri mentőállomást hívta, de ott közölték, hogy a gép nincs ott. Ekkor már az ORISZ is érdeklődött a gép holléte felől, és Heréb István kérte őket, hogy kérdezzék meg Veszprém és Pápa repterét, nem végzett-e ott kényszerleszállást a rossz idő miatt. Mivel a kutatás nem járt eredménnyel, engedélyt kért, hogy a HA-OMC géppel a repülő keresésére induljon. Müller Antal főszerelővel 15 óra 48 perckor startoltak és a Budaörs–Tatabánya–Pér útvonal 5-5 km-es sávjában kémlelték a földet, de semmit sem találtak.

Tóth Imre mentőpilóta 15 óra 55 perckor érkezett vissza betegszállító útjáról a HA-LDB jelű Moravával. Tudomására jutott az eltűnt gép, és mivel 16 óra 20 perckor egy veszprémi betegszállításra kapott utasítást, kérte, hogy mielőtt a beteget felveszi, újból átkutathassa a Zsámbék és Mór közötti hegyeket. Az engedélyt megkapta, és miután kiért a betegkísérőként kijelölt Pongrácz Ottó a reptérre, 16 óra 42 perckor felszálltak. A feltételezett repülési útvonalra merőleges sávokban, szisztematikusan repülve kutattak, és 17 óra 02 perckor Tatabánya mellett, Körtvélyespusztán megpillantották a gépet.

A levegőből egy fekvő embert láttak a gép mellett és még négy személyt, akik a géptől úgy 20 méterre integettek. Tóth Imre többször is rácsapott a helyszínre, alkalmas leszállóhelyet keresve az azonnali mentés lehetőségével, de alacsonyabbról szemügyre véve a terepet az alkalmatlan volt a landolásra. Jelentette Budaörsnek a látottakat, és kérte, hogy közöljék Bognár György határőr századossal a katasztrófa tényét, és ha lehet, készítsenek elő egy helikoptert a mentéshez. Mire Tóth Imre Budaörsön leszállt, a Mi–1-es helikopter már indulásra készen várakozott, amivel azonnal a helyszínre indultak. Mire Körtvélyespusztán leszálltak, addigra a mentőautó is ott volt, és épp az életben maradt ápolót látták el. Kikérdezték, de a fentieken kívül semmi mást nem tudott elmondani.

17 órakor értesítették a kivizsgáló bizottságot is a tragédiáról, akik este 20 órakor értek a helyszínre. A szemle alapján már az elején úgy tűnt, hogy az üzemanyag-ellátás körül volt valami probléma. Beültek a kabinba, és a műszerek és a kezelőszervek állása alapján megpróbálták rekonstruálni a történteket. A kapcsolók és a karok a megszokott helyzetben álltak, azonban a bal és a jobb benzincsap a főtartályon állt, és a jobb oldali nyomásfokozó szivattyú bekapcsolt helyzetben volt. Ezekből megállapítható volt, hogy a jobb póttartályból kifogyott az üzemanyag, a főtartályra pedig valószínűleg későn kapcsolt át a pilóta. A két főtartály roncsolódott, körülöttük üzemanyag-elfolyás nyomai voltak láthatók. A bal póttartályban, ami sértetlen volt, 5-8 liter benzin volt, míg a szintén sértetlen jobb póttartály üres volt. E két utóbbi ténynek a későbbiekben még fontos szerepe lesz.

Miután Heréb István is megtudta, hogy kollégája és barátja életét vesztette, az egyik szerelő társaságában elindult a várandós feleséghez, hogy teljesítse a leghálátlanabb feladatot: közölje vele a megmásíthatatlant.

A temetésre augusztus 23-án, 11 órakor került sor a rákoskeresztúri temetőben. Az Országos Mentőszolgálat Tóth Györgyöt a saját halottjának tekintette. Rengetegen voltak a temetésen, amire még az Egyesült Államokban élő öccse is hazajött. A család mellett magas rangú katonatisztek, vezetők, barátok és távoli ismerősök vettek tőle végső búcsút megható gyászzene kíséretében. Ott volt a balesetet túlélt Berkó István is. A sírnál az Országos Mentőszolgálat vezetője és a kollégák mondtak gyászbeszédet, miközben felettük mentőrepülőgépek rótták tiszteletköreiket.

Amikor a koporsót leengedték, nem csak Tóth Györgyöt temették el. Eltemették az EMBERT, aki az életét tette fel arra, hogy másokon segítsen, és eltemették a magyar repüléstörténet és légimentés egyik meghatározó alakját, történelmük egy kis darabkáját.

Emlékére barátja, Radnóti László írt megható nekrológot, amelyet a temetés napján az Esti Krónikában olvasott fel:

„A hír hallatán fölidézi az ember az ismerős arcot – az elhunyt jellemző mozdulatait, szavait, tetteit. Tóth Györgyöt személyesen ismertem, és most nem tudok róla elfogulatlan nekrológot írni, csak saját emlékeimből elmondani – valamit. Munkatársak voltunk a mentőknél, vagy ahogy ott szólítottuk egymást: bajtársak.

Amikor 1958-ban tombolt a Heine–Medin-járvány, a gyermekparalízis, egy négyszemélyes Super-Aero gép kabinjában összezárva repültünk, magam sem tudom már, naponta hány órát. Az életközpontú rohanásban nem volt idő az érzelmekről, civil gondolatokról beszélni. Az egyetlen fontos téma mindahányszor az volt, hogy él-e a betegünk, vagy odaérünk-e időben? Menni kellett, ahogy a gép bírta. A műszerfalat néztük, és néha egy-egy pillanatra az alattunk elsuhanó falvakat, hogy egyeztessük a térképpel. Javul a légzés … romlik a légzés … erősebb a pulzus … kapcsoljuk be az elszívó motort! … Ennyi volt a szókincsünk, és egyszer csak váratlanul a pilóta – Tóth György – számomra döbbenetes, és ma még súlyosabb félmondatát hallottam a fejhallgatóban:

– Milyen szép fentről is az élet.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a néhány szóval. Félelmetes volt, és rengeteg jelentésű: egy „Ember” mélyről felszakadó hitvallása. Tóth Györgyöt ezután mindig ezzel a mondattal mértem magamban, ha vért adott kérés nélkül is a végszükségben, ha összeszorított ajakkal kiemelte a hordágyat – rajta az eszméletlen beteget a gépből –, és két hete, amikor arról mesélt, hogy talán egy hónap múlva szül a felesége.

A lezuhant repülőgép vezetőüléséből már nem válaszol többet a hívójelre Tóth György.

A pilótatársak ma a gépük szárnyával mélyrepülésben intettek búcsút a sírja fölött.
Természetes dolog a halál – a mentők gyakran dolgoznak a közelében – mégis, most olyan nehéz megérteni, hogy elment Valaki, akinek egybemosódó mindennapjait jelentette a tisztelgés az Élet előtt.”

Hamarosan folytatjuk a sorozatot: a baleset utóélete meglehetősen ellentmondásos volt.