Malév-búcsú: nem volt B-terv

Veréczi Frick Zsuzsa   ·   2014.02.02. 11:05
utso_helsinki2_cim

Amikor 2012. február 3-án reggel a 6 órás hírekben meghallottam, hogy leállt a Malév, azonnal felébredtem, de igaziból olyan nagyon-nagy jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak.

Nyomon követtem délelőtt óráról órára az eseményeket, láttam a megalázó helyzetbe hozott hajózókat és légiutaskísérőket, akiket valami ismeretlen oknál fogva arra köteleztek, hogy délelőtt 10 óráig pakolják ki a szekrényeiket, aztán jöttek a hírek, hogy a lízing cég kéri a gépeket, ki kell repülni őket Shannonba.

Amikor délután sorban szálltak fel a gépek, összeszorult a gyomrom, sírtunk, de még mindig azt gondoltuk, hogy nem baj, néhány nap, és kihúzzák azt a fiókot, amiből előkerül a „B” terv és más néven, más kondíciókkal, de helyreáll a rend, a gépek visszajönnek, a Malév él tovább.

Az utolsó sorakozó <br>(fotó: Hardy Mihály)

Nem ez történt.

Hogy miért kellett ezt a több mint hat évtizede működő nemzeti vállalatot bedönteni, hogy ki, vagy kik ezért a felelősök? Nem vagyok hivatott, hogy ezekre a kérdésekre választ adjak, azt hiszem, az igazságot soha nem fogjuk megtudni.

De hogy mit jelentett a repülés szolgálata, hogy mitől fosztották meg azokat az ezreket, akik a „kerítésen belül” dolgoztak évtizedekig, vagy csak néhány évig, vagy éppen előtte egy héttel léptek be? Akik a betonon vagy a könyvelésben, a navigációs irodában, vagy a marketing osztályon, a légiutaskísérőknél vagy a jegykezelésben, a pilóta fülkében vagy a jegyirodában, a controllingnál, a nemzetközi kapcsolatok osztályon, a menetrend egyeztetőknél és ezer más helyen dolgoztak? Ők, mi, mind-mind részesei voltunk ennek a szolgálatnak, amit úgy hívnak, polgári légiközlekedés, amit úgy hívtak 2012. február 3-áig: Malév.

Erről néhány barátommal, egykori  kollégámmal beszélgetek A repülést szolgálták című könyvben, ami nem a Malév bukására, vagy az után született, hanem annak dokumentálására, hogy mennyien vagyunk, voltunk, akik egykor egy nagyszerű, méltán világszínvonalú vállalat egy-egy fogaskerekeként tettünk a dolgunkat, szolgáltuk a repülést.

A Malévnél, vagy az LRI-nél dolgozni nem munka volt, hanem életforma. Ez a néhány részlet bizonyíték rá.

Az utolsó járat leszállása <br>(fotó: MTI)

„Végletesen fel vagyok háborodva. Egyértelmű, hogy érzelmi kötödésem is van, mert a fiatalságom része is volt ez az egész történet, na de hát itt nem egy vacak semmiről beszélünk, ez egy nemzeti érték volt, amit sok ezer ember teremtett meg. Az, hogy egy ilyen értéket néhányan bedöntenek, felháborító.” (Horváth Árpád LRI, reptérfelügyelő)

„1994-ben született a második lányom, Lotti és a családi helyzetünk olyanná vált, hogy ezt a bolond időbeosztást már nem tudtuk tolerálni. De megszakadt a szívem, hogy ott kellett hagyni. Nagyon sok időnek kellett eltelni, és még most is sokszor nagyon rossz. Álmodom a repülésről. Most pedig megszakad a szívem, hogy vége a cégnek. Rettenetesen sajnálom a volt kollégáimat. Én már megtaláltam az utamat, de velük mi lesz?” (Horváthné Cseri Anikó LRI információ, Malév légiutaskísérő, kormánygépes légiutaskísérő)

Állománygyűlés a hangárban: sokan még mindig nem hitték el, hogy vége

„Szépen begurultunk, volt virág, fotózás, aztán egy kis fogadás a főpilótánál. Ott voltak a kollégák, a barátok, a fiam is. Kaptam ajándékokat, ezt-azt, aztán hazajöttem és itt is várt egy virágcsokor. Egyenruhában jöttem haza, egyrészt jelképesen, aztán itt az étkezőben, amikor vettem le a zakómat, készült rólam egy fotó, az lett a címe, hogy »Ölég vót.« Hát, igazából nem volt elég, de úgy éreztem, tényleg sokat repültem, ennyi volt. Aztán még előfordult, hogy reggel felkeltem, borotválkoztam, letusoltam, készülődtem, hogy el ne késsek, mikor kérdezi a barátnőm: hova készülsz, öreg? Ó, az Istenit, tényleg, hova is? Visszafeküdtem aludni. Sokszor álmodok róla most is, hogy ülök a nagy gépen, megyünk valahova, de nem tiszta, hogy hova.” (capt. Somogyvári József)

Soma kapitány a bukás utáni tüntetésen

„Nagyon sajnálom, hogy ezt a rengeteg tudást, ami nekünk és a nálunk idősebbeknek és a nálunk fiatalabbaknak is a fejében volt a repülésről, ezt szétzilálták. Ennek semmi értelme nem volt, nekem a mai napig fogalmam sincs, hogy erre miért volt szükség. Nem csak a vezetői szinten, szakértői szinten: hát ki ért ahhoz, hogy Airline Operations Control, vagy navigáció? Senki nem ért hozzá, ezeket meg kellett volna becsülni. Magyarországon erre nincs semmiféle állami képzés. (...) Miért kellett szétzilálni azt a csomó embert, akinek átlátása volt, akik külországot megjártak, de azok is, akik »csak« Budapesten dolgoztak, rampások, forgalmi tisztek, vagy akár járatengedélyeztetők! Szerinted Magyarországon hány ember van, aki ért a járatengedélyeztetéshez? Hogy ezektől az emberektől miért kellett megválni? Én ezt egyáltalán nem értem és nem tudom rá a választ.” (Gonda Zsuzsanna informatikai igazgató)

Start Shannon felé

„10 év után lettem szolgálatvezető, utána csoportvezető. Én olyan szinten imádtam a repülőteret, hogy nem is kívánkoztam el onnan. Korábban nagyon szerettem volna jogász lenni, de aztán teljes egészében kielégített a repülőtéri munka. Mozgalmas volt, érdekes volt, minden szolgálat más volt és megismételhetetlen. (...) Nem értem, miért mondják azt, hogy egy ilyen pici ország nem tud fenntartani egy légitársaságot? Miért, 66 évig tudott?” (Meggyes Ibolya Malév földi utaskísérő, elveszett poggyász szolgálat, LRI cargo)

„Sajnos a későbbi menedzsmentek nem értették, hogy a repülés nem egyszerűen csak egy munka, hanem egy életforma, hivatás. Ez több annál, mint hogy bemegyek valahova dolgozni, ezt csak szerelemmel lehet csinálni, ha nem megy, ott kell hagyni.” (Barócz Bea légiutaskísérő)

Budapest-Shannon végállomás

„Egyszer földrengés volt Addis-Abebában. Este elköszöntem a főnököktől, hogy akkor velük másnap nem találkozok, mert szabadnaposok lesznek, ezzel szemben reggel ott feszítettek egyenruhában, és a kávégépet igyekeztek munkára bírni. Alaposan meglepődtem. Kérdeztem tőlük: hát ti, hova készültök? Addis-Abebába viszünk segélyszállítmányt – válaszolták. Egy kicsit összeszorult a szívem, hogy fognak visszajönni és egyáltalán mi várja őket ott? Még a Magisztrák Karcsi sütötte el egyszer, aztán ez azóta is rajtam maradt: »Csöpi a mi anyánk.« De tényleg nagyon szerettem őket. Amikor hasonló »rázós« járatra mentek, akkor felmentem az 1-es terminálon a vállalati főpilóta irodájába, aminek ablakai a betonra nyíltak, ott álltam, a függöny el volt húzva és ott álltam, és néztem, hogyan gurulnak ki és szállnak fel. Mindig aggódtam értük.” (Kressinszky Csöpi osztályadminisztrátor)

„Én azt mondom, hogy olyan dolgokban vehettem részt, olyan csapattal, ami nem sok embernek adatik meg. Köszönöm a volt kollégáknak.” (Antal Erzsébet pénzügyi igazgató, gazdasági vezérigazgató-helyettes, vezérigazgató)

„Úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Mentem a sétálópapírral, ugye akkor még szanaszéjjel voltak az épületek, ballagtam a betonon és én úgy bőgtem! Amikor hallottam, hogy beindítják a hajtóműveket, megint bőgtem. Képzeld el, huszonvalahány éven keresztül állandóan arról álmodtam, hogy megyek ki a repülőtérre és nehogy észrevegyék, hogy lejárt a szakszóm.” (Lengyel Zsuzsa légiutaskísérő)

A javításon itthon ragadt HA-LOB is távozik<br>(fotó: László Viktor)

„Aki egyszer az élete során a Malévnál dolgozott, az vagy megszökött egy év múlva, hogy ő ezt nem bírja tovább, vagy egyszerűen az lett az élete és akárhová került, ha azt mondják..., akkor reggel már ott is vagyok. Az egy kitüntető érzés volt, hogy Maléves vagy. Nem azt mondom, hogy megsüvegeltek, de ha valahol kiderült országon belül, de országon kívül is, hogy Maléves vagy, akkor az mindenki számára jelentett valamit.” (Domokos Ádám főmérnök)

„Nagyon sok család dolgozott együtt kint a repülőtéren. Mondjuk szerelő volt a papa, raktáros volt a fia, behozta a másik fiát is valamilyen munkakörbe. Érzelmi kötődés volt a vállalat felé és ez igenis segítette a működését. Rangot jelentett a repülőtéren dolgozni.” (Váradi Péter anyagbeszerző)

„1985-ben történt, már kész volt az új pálya, de a régit sem zárták még le. Volt egy gyakorló repülés, mi ezt nem tudtuk, csak azt hallottuk, hogy egy repülőgép már jó ideje fölöttünk köröz. Kiderült, hogy valami jelzőlámpa meghibásodása miatt két órán keresztül fogyasztotta az üzemanyagot, közben felvonult a tűzoltóság, mentők, felkészültek a kényszerleszállásra, de szerencsére rendben le tudtak szállni. És ott akkor szinte tapintható volt, ahogy a megkönnyebbülés sóhaja kiszakadt mindenkiből. Ekkor volt egy olyan érzésem, hogy ez valami fantasztikus, hogy ehhez a csapathoz tartozok.” (Erdősi Béla pénzügyőr)

Írországi megálló, átfestés vagy szétbontás előtt <br>(fotó: Gaál Péter Zoltán)

„Volt olyan, amikor már repültem, de szabadnapom volt, hogy kimentem a teraszra és néztem, ahogy begurul a repülőgép, rugózik egyet és minden irányból körbeveszik az autók: a cateringes kocsi, az üzemanyagos, a rakodók, a rampás, stb. stb., meghatározott rend szerint, szigorú szabályok szerint, a látvány fantasztikus.” (Szűcs Gabi földiutaskísérő, légiutaskísérő)

„A sors keserű fintora, hogy 1978-ban a MOK-ban kezdtem, és megszakítással ugyan, de 2012. február 5-én a MOK-ban is fejeztem be.” (Kórógyi Péter repülőgépszerelő, állomásvezető)

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek