Hol volt, hol nem (nem mese ez, gyermek!)

Mikófalva. Festői szépségű vidék a falu és környéke a Bükk lábánál. Akkor is ezt állítanám, ha nem így lenne, mert szülőfalum ez a szebb világot is látott kis település. Harminc évvel és egy hónappal ezelőtt még vasúton is idelátogathatott bárki, ha erre veti a sors. Azért ez a különös időbeli behatárolás, mert éppen 30 éve már nem tehette meg ezt senki. Történt valami pokoljárás-szerű a falu életében 1982 őszén. Valami iszonyat volt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mi történt hát? Kérem kövesse velem a történések sorozatát! Tanulságos lesz.

A sors úgy hozta 1908-ban, hogy az újonnan átadott Putnok–Eger vasútvonal érintette egy nagy kanyarulattal falunkat, de megállót nem kapott Mikófalva. Így őseink kénytelenek voltak a két szomszédos faluba átgyalogolni, ha utazni szerettek volna. Tizennégy éven keresztül ez nem is változott. Aztán a falu világhírre tett szert az 1922-ben itt előadott Passió-játékokkal, amelynek látogatottsága több tízezres volt, s ez a MÁV illetékeseit is arra késztette, hogy a falu kaphasson megállói jogot ideiglenesen. Majd ezt később véglegesítették. Talán ezen történet miatt is jobban szerették a mikófalviak a vasutat a vonalon fekvő települések lakóinál. Sehol nem volt akkora utazóközönség a vonalon, mint éppen itt. Igaz, még másik három szomszédos falu lakói is nálunk szálltak vonatra.

Amikor első emlékeimet idézem 1966-67-ből, még akkoriban is úgy kiabálta ki a kalauz falunkat a megállóban, hogy: Mikófalva-Szentföld! Négy évesen ez az emlék rögzült bennem, meg a gőzös okádta korom a szememben és a hatalmas tömeg az állomáson és a vagonokban, amit a mikófalviak okoztak. Hozzánk és tőlünk nem igazán volt buszközlekedés még a későbbiekben sem, mert az iskolások és a dolgozók is csak vasúton jártak a megyeszékhelyre. A hetvenes évek végére szinte semmit nem változott a helyzet. Ezen a vonalon mi adtuk a tömeget, mint középiskolást nagyon megviselt a tudat, hogy minket ezért kifejezetten utáltak is: aki Mikófalváig nem ült, az már utána esélytelen volt rá, visszafelé meg kiürült a két vagon, ha hazaérkeztünk.

Ekkorra már lassan hat évtized telt el azóta, hogy nem kellett Mónosbélbe, vagy Bélapátfalvára átgyalogolnia a mieinknek, hogy vonatra szállhassanak. Majd 1980-ból többnapos vágányzárra emlékszem Mikófalván, mert épp a megálló előtti ívben cserélték a vágányokat, ahol egy 16 ezrelékes emelkedő is nehezítette a tehervonatok haladását. A cserének örültünk, de a töltés melletti nyárfasor néhány hónap múlva bekövetkező kivágásának már kevésbé, mert ékességétől fosztották meg a megálló környezetét.

Néhány újabb hónap múltán értetlenséggel fogadtuk, hogy a jegykiadást megszüntették nálunk. Éppen nálunk! Akkortól csak a vonaton lehetett váltani, bérletet pedig Egerben és Bélapátfalván. És még nem ébredt fel bennünk a gyanú. Sőt még akkor sem, amikor 1981 elején hatalmas munkagépekkel kezdtek földet mozgatni a két szomszédos megálló kijáratánál. Nem, mert rögtön az a hír terjedt magasabb körökből, hogy ipari vágányt építenek az új cementgyár részére, ne kelljen a teherszerelvényeknek Mikófalván a kanyart és az említett emelkedőt leküzdeni, viszont a személyvonatokat továbbra is két váltóval Mikófalvára irányítják. Mivel láttuk, tapasztaltuk, milyen nehezen járnak felénk a négytengelyes kocsikból álló szerelvények, könnyen volt hihető az idegen „elöljárók” magyarázata. (Idegenek, mert ekkor már tíz éve önálló tanácsa sem volt a falunak.) Ezeket a vezetőket akármikor kérdezték a község lakói, azok mindig azt állították, marad a vasút Mikófalván, nem kell izgulni! A döbbenetes az volt, hogy a faluban élő harminc vasutas sem tudta másképpen! Az egyre több gyanús előjelet eképp sikeresen leplezték.

Így érkezett el 1982 októberének első szerdája. Utaztam haza, hogy egy külföldi úthoz összecsomagoljak, s következő kedden indultam volna. A vonatra Egerben felszállva felbolydult méhkasra emlékeztető hangzavarba kerültem. Az volt a beszédtéma, hogy otthon a megállóban egy falragasz van kitéve, miszerint az ígéretek ellenére megszűnik a vasúti közlekedés Mikófalván október 10-ével, ezután busz visz bennünket a vonathoz Bélapátfalvára, ha vasúton akarunk utazni. Hazaérkezvén rögtön elolvastam a rövidke falragaszt, s nem hittem el. Sőt, még aznap is azt állította a tanácselnök, nem kell idegeskedni, Mikófalván marad a vonatközlekedés, marad a vasút! Ez volt szerdán.

Péntek délután a hazaérkezőket a vonat már az új szakaszon Bélapátfalvára vitte, onnan busz hozta haza őket. Micsoda felzúdulás volt ott! Mi történik itt!? S eltelt a hétvége… Talán a következő hét elején tisztázódik majd a helyzet. Aztán hétfő hajnalban nemcsak az égbolton kezdődött a virradás, hanem a mi fejünkben is. Katonák bevonásával szedték fel a falu vasútját! Megkövülten néztük a rombolást, s aki látta, az rögtön megértette annak a megelőző két évnek a furcsa történéseit, ami a most látottakat eredményezte. Megvirradt hát, jó reggelt, Mikófalva! Másnap, mikor utaznom kellet, apám autóval vitt át Bélapátfalvára a vonathoz, s azt láttuk, hogy a kavicságyazatot is szedik föl markolókkal a töltésről, s nagy teherautókkal szállítják el…teljes volt a pusztítás.

Nos, ilyen fondorlatos úton, félrevezetéssel sikerült felszámolni a vasutat ott, ahol a legnépszerűbb volt a vonalon. Azt már levélben adta tudtomra édesanyám, hogy két nap múlva mintegy száz aláírással megtámogatva jártak a pártbizottságon, panaszolván a történtek jogtalanságát. Ott azzal a pökhendi válasszal zavarták el a küldöttséget, hogy most kell jönni, mikor már nincs vasút?!

Így lett 1982 végére sokkal rosszabb a helyzet mint volt hatvan évvel korábban: már nemcsak a szomszéd faluba kellett menni, ha utazni akartunk, de már a vasutunk sem volt meg. A falu tragédiaként élte meg a történteket, s a tüske azóta is ott van a körmünk alatt. Azokat pedig, akik így meg tudták szervezni ezt a vasútfelszámolást, csak egy szóval tudom illetni: ügyes! Persze az elkövetők arra vigyáztak, hogy itt minden törvényesnek látsszék, de minket csak ilyen praktikákkal lehetett félrevezetni, nehogy meg tudjuk akadályozni az események bekövetkeztét. Jégre tudtak vinni bennünket, mert mi mindig olyan választ kaptunk kérdéseinkre, amit hallani szerettünk volna, s ez lett a vesztünk. Túlzott naivitásunknak lettünk áldozatai.

A rendszerváltás előtt, s azóta is több egyéni megkeresés indult a hatalomhoz, orvosolandó ezt az esetet, de mindig falakba ütköztünk. 2002-ben népi kezdeményezés keretében 1100 aláíró kérte a kormányt az „ex lex” helyzet megszüntetésére Mikófalván, de egy újabb inkorrekt eljárással megint lesöpörtek bennünket a térképről, mondván 1982-ben nem volt az az eljárás törvénybe ütköző. Vagyis ezeregyszáz mikófalvi és szomszédos településeken élő hazudik. A hatalom bármit állíthat, mert álláspontját tudja érvényesíteni, míg mi érezzük, hogy cinkelt lapokkal játszottak ellenünk, s játszanak ma is, ám nem tudjuk elismertetni a teljesen nyilvánvalót, mert az erősebb kutya esete ez is! Így hát Önre bízom, kedves olvasó, döntse el, ki mond itt valótlant. A mindenkori hatalomnak hisz-e, vagy nekünk, az eseményeket megszenvedő embereknek? Szándékosság, meggondolatlanság, emberi ostobaság, ártó szándék? Tessék választani!

A mai napig siratja Mikófalva népe az elrabolt vasutat, amit tisztességtelen eljárással, törvénytelenségek sorával vettek el az azt kedvelő emberektől. (A ma harminc évnél fiatalabbak és az azóta idetelepültek is így tudják a történteket, kivétel nélkül.) Ha én MÁV lettem volna három évtizeddel ezelőtt, biztosan mindent elkövettem volna, hogy ezt a falut a vasút berkein belül tartsam, de éppen az ellenkezője realizálódott.

Ma rögvalóság az, hogy nekünk nincs, nem lehet vasutunk, akiknek meg van, nem akarnak utazni vonaton. Szürreális a helyzet, ahogy a fenti történet is az.

Mikófalva népe legkevésbé sem büszke arra, hogy ilyen egyedi eseménysort szenvedett el annak idején, de a magyar vasút történetében is bizonyosan párját ritkítja ez az eset. Hol volt, hol nem volt...volt egyszer egy vasút Mikófalván. Volt.

A sajnos megesett történetet mesélte és lejegyezte: Kelemen László