Dopravny podnik

Másodszorra már simán ment a kiejtés: Dopravny Podnik Bratislava. Pozsony közlekedési társaságának fiatal, a cég kötelékébe tartozó összes jármű iránt mélységesen elkötelezett munkatársai persze jókat mosolyogtak az első kísérleten, meg például a tört szlováksággal előadott, a szolgálati épület bejárata fölött olvasható vypravna elektriciek szóösszetételen, a krasňany-i remízben. Ott, ahol már egymás mellett állt Ikarus és Karosa, meg számtalan színű, méteres nyomtávú K2S, T3 és T6A5-ös Tatra.

A járművekkel autóbusznyi vendég ismerkedhetett – a spontán szerveződés ereje és némi facebookos rásegítés révén pillanatok alatt megtelt a Lantában megújult Ikarus 55-ös. Pedig a hétvégi útnak különösebb apropója sem volt – hacsak a világoskék, felújított farmotoros első jelentősebb akciórádiuszú kalandját, illetve a pozsonyi spontán nosztalgiavillamosozást nem tekintjük annak.

Pozsony farossal autópályán kétmegállásos vízutánpótlással négy óra, anélkül három. Az oroszvári (Rusovce) Balkánskán a buszkitérőben már várt a dopravások Felíciája, és a felvezetésnek köszönhetően már sima volt az út az első DPB telepig, a pozsonyligetfalui (Petržalka) buszgarázsig. Az elvakult Ikarus-fanok nagyokat sóhajtottak és jelentőségteljesen néztek egymásra a katonás rendben a hétközi bevetésre várakozó, ápolt 435-ösök láttán – a magyar csuklósokból a társaság jelenleg ötvenhatot üzemeltet. Sok idő azonban nem maradt a nézelődésre – ekkor még azt hittük, késésben vagyunk, de utóbb kiderült, csak ránk várnak a krasňany-i remízben, nem maradunk le semmiről.

A történelem sodrában többször is átszervezett, 1895-ös gründolása óta három országhoz is tartozó közlekedési társaság testközelből kétségtelenül előnyösebb benyomást kelt budapesti rokonánál. A remízeket, telephelyeket és műhelyeket bejárva a rend, a tisztaság és az áttekinthetőség jutott elsősorban eszünkbe. Az említett, a račai városrészben található remízben azonban elsőként egy szebb napokat látott, megereszkedett tengelyű Ikarus 280-asba botlik az ember, majd sorban következnek a felújításra váró egyedek, illetve a szebbnél szebb, felújított példányok. A szélvédőjét vesztett, vakon pislogó Škoda 706 RO tipikus, restaurálásra váró korhadék, de csak idő kérdése, hogy a szlovákok mikorra teszik rendbe.

Némi téblábolást és a Ducato fényszórókkal, valamint Astra F hátsó lámpákkal kistafírozott K2S tuják szemrevételezését követően futott ki a 31-es számú nosztalgiavillamos a 4-es, egykoron a Nemzeti Színház (Narodni Divadlo) és Jurajov Dvor között közlekedő járatra emlékező viszonylatjelzővel. Utunk ugyanoda vezetett, ahová annak idején csoportosan a VEKE tagsága is eljutott. A menet egyebek mellett érintette az 1839-ben megnyílt Pozsony–Nagyszombat lóvasút igazgatósági épületét, illetve a trigránitos Polus City Centert is. Hogy milyen Pozsony egy félreeső városrészben csattogó nosztalgiavillamos ablakából nézve? Tartózkodnánk az általánosításoktól, de egyrészt tele van sok mindent eláruló óriásplakáttal (minden második felületet politikai pártok vásároltak meg, a maradékon jobbára a Land Rover Evoque, illetve a Pozsonyt promotáló Little Big City-kampány osztozott), másrészt feltűnő a szürke csehszlovák örökségre rátelepedő, modern huszon-, sőt, harminc-egynéhány emeletes üvegpaloták az építőipari beruházási kedvről árulkodó látványa.

A Jurajov Dvor-i remízben már várta a társaságot Jaro Matuska okleveles autóbusz-restaurátor, aki a pozsonyi vizit hátralévő részében Karosa ŠL 11-esével járt a kedvünkben. De előbb még volt idő körbenézni a gépészeti telephelyen (prevádzka ustrednich dielni elektriciek): a csoportemelőkön többnyire T3-asok vártak átépítésre – a Tatra legelterjedtebb típusát 1960–90 között gyártották, és a pozsonyi jelek szerint az ottani méteres nyomtávúakat még mindig nagy becsben tartják, fel sem merül tömeges selejtezésük gondolata. Egy eldugott szegletben pedig egy faros kortárs, egy pompás Škoda 706 RTO szerénykedett – ha a szerző erősen fiatalkori emlékei nem csalnak, annak idején a cseh autóbusz városok közötti közlekedésre kifejlesztett CAR verziója ingázott Érd és a Kosztolányi Dezső tér között.

A végére maradt az igazi meglepetés: egy újabb buszüzem újabb rejtekében megbúvó, hátsó viszonylatjelzős 620-as rom felkeresése. Itt már eluralkodott az izgalom a jónépen, hiszen hathúszast itthon is nagyítóval kell keresni, a szomszédban viszont lábra állítanak egy példányt, és a buszbarátok között nem is oly látensen megbúvó segíthetnék komoly kényszer a közeledésre. Sorra érkeztek a tippek a fényszórók pótlásához (úgy tudni, a Škoda 105-ös foncsorja éppen passzol), mások székvázat ajánlottak fel, miközben sorra tapogatták az Ikarus előtt stafnikra helyezett, jó állapotú, beépítésre váró, Ócsán fellelt motort – ez korábban stabilmotorként szivattyút hajtott, és a pozsonyiak potom 400 ezer forintnak megfelelő euróért már vihették is.

Lelket erősítő érzés volt a múlt jeles járműveiben örömüket lelőknek, hogy odaát szinte minden garázsban rejtezik érték: a szlovákok minálunknál hajlamosabbak a megőrzésre, és tisztában vannak a régi vasak erényeivel. És ennek megfelelően is bánnak velük. Még akkor is, ha a Karosa a cseheké, az Ikarus pedig a magyaroké.

Köszönet az út megszervezéséért a pozsonyi kapcsolatot kiépítő Huber Csabának, Peter Plunárnak és munkatársainak (DPB), a faros útját megszervező Tildy Tibornak, továbbá az 55-ös gazdájának, Simon Pálnak.