Szomorú elsőség – egy mentőpilóta élettörténete 9.
1972-ben a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság repteret kívánt létrehozni az Orfűn lévő Pécsi-tó melletti füves területen. A munkálatok megkezdésével egy időben az akkori igazgató, Kiss György úgy döntött, hogy a repülőtér apropójából emlékparkot kíván létrehozni az egykori mentőpilótának. Ily módon szerette volna kifejezni háláját Tóth Györgynek az 1970-es nagy dunai árvíz idején végzett mentési munkálataiért. Az emlékpark helyszínéül a leendő reptér északi csücskénél található Tekeres falu határát szemelték ki. A füves területen egy kavicsos részt készítettek, északi felére pedig betonból és vasból díszkapukat állítottak fel. A kapuk között kapott helyet a kis oszlop, előtte pedig a HA-OMB lajstromjelű Super Aero repülőgép, amit három betonbakra állítottak.
A repülő szétszerelve, eredeti színeiben érkezett tréleren a pogányi repülőtérre 1972-ben. Egy ideig a forgalmi épület mellett parkolt, majd a park felavatása előtt az egész repülőt átfestették világoskékre. Ez a kissé furcsa döntés minden bizonnyal azért született, hogy a gép harmonizáljon a vízügy gépeinek színeivel, mivel azokat akkoriban ilyenre festették. A gép átfestése során eltűntek róla a lajstromjelek és orráról a Super Aero felirat. Ezek visszafestésére édesapámat kérték meg, aki előtte lerajzolta azokat, majd sablont készített és visszafújta őket.
Az új színekben pompázó repülőgépet 1973 augusztusában szállították tréleren a helyszínre, ahol a pécsi repülősök és ejtőernyősök felállították a végleges helyére. Az új repülőtér és a Tóth György után elnevezett emlékpark avatására 1973. augusztus 26-án került sor látványos légiparádé mellett, amelyen természetesen a pécsi ejtőernyősök is részt vettek.
Az idősebb fiú édesapja nyomdokaiba lépett. Őt is rabul ejtette a repülés és pilóta lett a Malévnál. De a múlt családi tragédiája, mint valami sötét hideg kísértet csapott le újból. A fiút gyógyíthatatlan betegség támadta meg, és 1986-ban, 30 éves korában eltávozott. Édesapja mellé, közös sírban helyezték végső nyugalomra.
Az évek során azonban a tekeresi emlékpark egyre elhanyagoltabb lett. A vandálok és szuvenírvadászok teljesen tönkretették a repülőt, ami 1994-re életveszélyessé vált, és az önkormányzat a hulladéktelepre szállíttatta. Csak a pusztuló emlékmű maradt ott mementóként. Senkit sem érdekelt. A parkból előbb focipálya, majd játszótér lett, a kis málladozó oszlop már alig volt kivehető az évtizedek során szétterebélyesedő fák között.
2005-ben, amikor elhatároztam, hogy kutatni kezdek, ismét ellátogattam a parkba. Elkeseredtem a látványtól. Ott és akkor elhatároztam, hogy a történet felkutatásával párhuzamosan megszervezem a felújítást. A nagyvállalatok és neves cégek elzárkóztak a támogatástól, de a kitartó és sokszor reménytelennek tűnő harcot végül megnyertem. A család, az orfűi önkormányzat és a Légimentő Kht. jóvoltából sikerült annyi pénzt összegyűjteni, amellyel 2007 októberében megindulhatott a munka.
A kis obeliszk, elején egy emléktáblával, tetején egy névvel és két évszámmal, ismét méltó küllemmel, szerényen bújik meg a hatalmas fák között. Mintha megjelenésével jelképe lenne az egykori pilótának, aki visszahúzódó jellemével szerényen, de kitartóan állt egy igaz ügy mellé. Emlékét ma nem csupán ez a kis építmény, újságcikkek és dokumentumok őrzik, hanem mindazon emberek élete, akik neki köszönhetik, hogy ma közöttünk lehetnek.
2007 szeptemberében Nagy Gyula erdész segítségével felkerestem az egykori tragédia helyszínét. Körtvélyespuszta valaha egy néhány házból álló kis falu volt a Vértesben, nem messze Tatabányától. Ma már nincsenek helyi lakosok, az egykori házak maradványait benőtte a növényzet. Csupán néhány épület áll még az erdőgazdaság és magánszemélyek révén. Az egykori erdészház, ahová aznap Berkó István leért, még ma is áll. A falutól a baleset helyszíne még terepjáróval is több mint 15 perc, hegynek felfelé, nehéz viszonyok között. Ahogy az autóban zötykölődtem, azon tűnődtem, vajon mekkora kitartásra volt szüksége a mentőápolónak, hogy fájdalmai ellenére megtegye ezt az utat gyalog, oda és vissza.
A baleset pontos helyét ma már nagyon nehéz behatárolni. A Pintér erdőrész legtetején, az egykori irtás helyén ma már karvastagságú fiatal fák birtokolják az erdőt. Már semmi sem olyan, mint 36 évvel azelőtt. Kiszállok az autóból, hogy készítsek néhány fényképet, de mielőtt lenyomnám a gombot, körbenézek. Elmélázva nézem a gyönyörű erdőt, hallgatom a fák békés és megnyugtató susogását, és minduntalan az jár a fejemben: Szóval itt történt. Itt ért véget az a hihetetlenül gazdag életút, amely oly sokat jelentett emberek százainak, a magyar repülésnek és mentésügynek.
A rákoskeresztúri temetőben percenként repülőgépzaj töri meg a csendet. Felnézek és egy nagy utasszállítót látok, pontosan felettem. A ferihegyi landoláshoz készülődik. Azon tűnődöm, hogy ez a megható összjáték vajon a véletlen vagy a sors ajándéka? Lehet-e ennél nagyszerűbb és megindítóbb nyughelye egy pilótának?
