Érdek nélkül tetszik – tetszett: a Malév

A leállás évfordulóján megpróbáltunk gondolatokat közreadni, objektíven és elfogulatlanul, a nemzeti légitársaságról, a bukás okairól. De azért, mint minden repülést szerető magyar számára, a szerzőben is voltak és vannak erős érzelmek a Malév, a kékorrú flotta és az őt repülő, kiszolgáló emberek iránt. Végül is nem csoda, ha a hétvégi Érdek nélkül rovat kapcsán is a Malév jutott eszembe.

És persze a személyes élmények sokasága, amiket most nem fogok felsorolni. Utasként 1970, újságíróként a nyolcvanas évek közepe óta repülhettem a társasággal a birkás-jércés Il-18-as fuvaroktól kezdve a 154-es kapitányi vizsgáig, a 737-es majd 767-es, sőt közben egyszer 707-es gyakorló repülésekig, a járatnyitásokig.

De akkor mindig magnót és mikrofont vittem a fedélzetre.

Nos, 2011 óta, mióta az iho/repülés létezik, már a fényképezőgép volt a fő eszköz a kezemben. De be kell vallanom, ahogy átpörgettem az azóta készült képeimet, nem voltam túlságosan elégedett az eredménnyel. Az egy dolog, hogy nem vagyok profi fotós, és nem volt profi felszerelésem sem. De, amint utólag rájöttem, valahogy nem is annyira pörgetett fel a Malév-gépek látványa, ha gépközelbe jutottam a repülőtéren: az ember ösztönösen is a másféle, „érdekesebb” madarakat kereste és fotózta.

Malév-gépet látok eleget, gondolhattam, vagy legalábbis ennek a reflexnek megfelelően lőttem a kis masinámmal, leginkább mindenféle másra. Ferihegy úgyis mindig tele lesz a kékorrúakkal, ha kell egy jobb kép, megcsinálom máskor, nyilván ez irányított, nem is tudatosan.

Hát nem. Mire lett jó felszerelésem, addigra már nem volt Malév. Mire fontos lett a Malév, addigra már nemigen volt Malév-gép Ferihegyen: ez adja például az értékét annak a fotónak, ami az azóta már a műszaki hangárok közelébe húzott, sok évig a 31 bal mellett elhagyatottan álló 154-esről, az első Malév Tu-154-esről készült.

Lehetne most ideidézni számtalan, más által készített, gyönyörű profi felvételt. De ezeken a suta képeken talán érzékelhető ez a nem eléggé átgondolt szeretet is, a leállás előtti évekből. Melléktermékeként olyan riport-kirándulásoknak, mint a reptéri madárriasztás, az A380 bemutatója, vagy az első 747-8 érkezés és indulás. Vagy amikor egy bukaresti út során fényképeztem a Q400-ast, a hazatérés örömének eszközeként és jelképeként, bár tudtam, hogy nem a legkényelmesebb egy-másfél óra vár rám.

Vagy amikor nem tudtam ellenállni gépecském korlátjainak, és gyengécske képeket lődögéltem a 13 jobb pályára közelítőkről a balkonunk korlátjától.

Nem profi képek, de a maguk módján hitelesek. Bár ne kellene ilyen alkalmakkor felidézni őket.