Paco vagy Vasvilla?

Jók ezek az első történések, mert még ha a fotók nem is lesznek olyan kiválóak, hogy a falra tegyük őket, ott a biztonság, hogy a hírérték miatt közepes minőségben is megállják a helyüket. Elég néha egy teljesen elrontott mobilos kép is, ha a hír a lényeg.

Márpedig azt csak sejteni lehetettt előre, hogy a Stadler Citylink nappal is szemkiverő fényszórói éjjel ádáz ellenfelei lesznek bármilyen értelmesebb fotónak. Vagy hogy a rendőr ne a legalkalmatlanabb pillanatban kérje számon a kijárási korlátozást nullázó, netről letölthető munkavállalói csodapapírt – ami egyébként már vagy százszor volt a zsebemben, de még soha sem kérték. Extra meglepetés? Bármikor. Ezúttal két, sárgavillogóval súlyosbított kísérőkocsi.

Ja és még hideg is lesz, elég hideg, rendesen föl kell öltözni, de az is igaz, hogy egy ébren töltött éjszaka után hajnalban már akkor is fázik az ember, ha amúgy meleg van kinn.

Mivel már jó előre elhatároztam, hogy bringával akarom követni a Szeged villamoshálózatára először belépő vasútvillamost, a hideggel és a hazaindulással nem törődve vonatra szálltam Kökin szerda este. Nem az utolsóra, gondoltam legyen tuti, így percre pontosan, este 9 után érkeztem meg Szegedre a Feszty IC-vel. Persze bőven elég lett volna egy órával később is érkezni.

Nem vagyok annyira ismerős a városban, jó volt végigbringázni az 1-es vonalán, hogy felelevenítsem a fotózásra alkalmas helyeket. Na ezért sem lett volna az autó jó választás, bicajjal sokkal rugalmasabban lehet ilyen távokon jönni-menni, és a kresztáblákat is lehet kicsit szabadabban értelmezni. A vonaton egyébként végig saját fülkém volt, a 140-es alsó szakaszán pedig saját kocsim is, Szegeden tíznél kevesebben szálltunk le, a vírusnak itt nem termett most sok babér. Az oda-vissza megtakarított majdnem 50 kilónyi szén-dioxid meg a bónusz – ezt a vonatjegyről olvastam le, néhány hete már ezt is lehet, éljen!

Az 1-es vonal felfedezésének végállomása Rókus állomás volt, itt még elnéztem a Csáky járműtelep felé, de nem tűnt különösebben hozzáférhetőnek, pláne nem fotózhatónak a helyszín. Így néhány helyi fotós/videós kollégával Rókuson vártuk a 406 001-es Vasvilla, másik nevén Paco megjelenését (nekem egyik név sem tetszik, úgyhogy bajban vagyok...). Szerencsére az Emigen látszik a  szerelvény, úgyhogy mindig meg tudtam nyugtatni az egyre jobban megfagyó közönséget, hogy még nem mozdul a vonatunk. Aztán egyszer csak mégis mozdult és előugta orrát az összekötővágány sötétjéből. Megkezdődött a munka: a tramtrain fedélzetén vagy ötven ember volt jelen, a hatóság, a vasúttársaság, az SZKT és persze a Stadler részéről, a cél, hogy megmérjék, mindenhol elfér-e a szerelvény a peronok mellett. A média pedig szorgalmasan követte az eseményeket. Újabb érv a bicaj mellett: nem kellett megszakadni, mindenhol bőven volt idő megelőzni a próbamenetet. És mivel az első vonat 4:34-kor indul hazafelé, én jobb híján nem hagytam ott a menetet félúton, ahogy a többiek, hanem megdupláztam az esélyeimet értelmes képekre.

Könnyű éppen nem volt, és nem is a sötét miatt – bár tegyük hozzá, hogy Szegeden szinte kizárólag borzalmas színvisszaadású, rendkívül barátságtalan nátriumlámpák égnek. De a megfelelő fotótechnika rendelkezésemre áll, fényerős objektívek a táskában, a többit meg majd utómunkában, valahogy. A kijárási korlátozásnak és a késői órának hála a városban gyakorlatilag nulla volt a forgalom, egy-egy taxis és rendőr cirkált csak az utakon, szabadon lehetett komponálni a soksávos út közepéről is akár. A tramtrain mellett biztosításul haladó két, sárgavillogós autó azonban majdnem minden beállításnál útban volt, de hát ez van, az első menetek romantikája ilyen.

A méricskélést éjjel kettő körül fejezték be a városban, úgyhogy volt még két és fél órám, amit főleg mozgással volt érdemes ilyen hidegben elütni – a telefonom –2 fokot írt, de a szél miatt –6 fokos hőérzettel. Néhány fotót a fényképezőgépen nagyjából feldolgoztam, hogy a reggeli cikkünkben már legyen illusztráció, aztán valahogy eltelt a maradék idő a váróterem 4 órás nyitásáig. Legjobb barátunk ilyenkor a kávéautomata!

A vonatra nem sokan szálltunk fel, a fülkémben csak Kiskunfélegyházától Kecskemétig volt társaságom, majd Cegléden szállt fel két srác, akik Kökiig jöttek. Itt kiderült, hogy aki nem eddig tervezte, az is csak eddig jutott a Nyugatiban nem sokkal korábban kisiklott Uzsgyi miatt. Áldottam a szerencsém, hogy nem Monoron rohadtam meg, hanem sikerült alig pár perc késéssel a célig eljutnom. Innen már csak haza kellett tekernem félálomban, hogy a szokásos reggeli lakománkba gyakorlatilag késedelem nélkül becsatlakozhassak.