Ötödízben Székelyföldre
Az ötödik zarándokvonatról nehéz beszámolót írni. Az újdonság varázsa már a fiatalabb Csíksomlyó expressznél is megkopott kissé, a brassóiak, sepsiszentgyörgyiek, tusnádiak tudják mikor, és mihez, kiért mennek ki az állomásra, Madéfalván „na végre megérkeztetek!” kiáltással fogadják a szerelvényeket a helybeliek, fél évtized után ismerős minden és mindenki.
A cél ilyenkor már a rutinszerű, egyre tökéletesebb, gördülékenyebb szervezés, a minél kevesebb késés elérése. Jelentem, sikerült: hétfő este a Székely gyors hajszálpontosan, a Csíksomlyó expressz két perccel menetrendi ideje előtt ért a Keleti pályaudvarra. Na és közben mi történt? Eseménymentesen nem zajlott most sem az út, a Székely Gyorsot odafelé egy baleset (a sínekre borult kamion) késleltette, és akadtak műszaki hibák is, mozdonyon, kocsin egyaránt.
Pünkösd szombatján, Csíksomlyón az égiek megkímélték a százezernyi zarándokot, a borult égből csak hébe-hóba csepergett az eső, annál több égi áldás jutott a Gyimesbükkön ünneplőknek. A problémák epicentruma ezúttal nem Csíkban, Gyimesben volt, ehhez hasonló békés ünneplés ki tudja, mikor volt utoljára, eltűntek a szigorúan farkasszemet nézők, esetlegesen ordibálók a peron két széléről. A legszebb ajándék mégiscsak az, amikor – nemzetiségi problémákat félretéve – egy közösségi oldalon románul írják: köszönik, hogy jöttünk, és várnak minket jövőre is. Máté Pétert idézve: otthagytunk egy darabot a szívünkből.
