Mr. Supersonic kilencvenéves 1.

Az Igazak című nagysikerű film egy-két kulcsjelenete az egykori Muroc légibázis, ma Edwards AFB közelében lévő kocsmában, Pancho placcán játszódik, ahol a pilóták repülés után összegyűlnek levezetni a feszültséget: a filmben sok fontos dolog itt dől el. Például itt mondja a Bell berepülő pilótája a gyáriaknak, hogy ő csak 150 ezer dollárért próbálja meg áttörni a hangfalat az általuk készített X–1-es rakéta-repülőgéppel; a Bell emberei erre átballagnak a másik sarokba, és megbeszélik az ott üldögélő Chuck Yeagerrel, hogy akkor másnap ő próbálja meg a dolgot, a havi háromszáz dolláros fizetéséért. (A dolog persze a valóságban nem így történt, Yeager szuperszonikus repülését komolyan előkészítették, többször repült hajtóművek nélkül, majd hajtóművekkel, alapos tervezés szerint jutottak el a hangsebességig.)

Ugyanitt, Pancho kocsmájában keresik a filmben, sok évvel később, a kormány emberei a pilóták között a leendő űrhajósokat. És miközben Chuck Yeager ott üldögél a söntés pultjánál, és bejelenti, hogy belőle nem fognak majmot csinálni, akit kilőnek egy kapszulában, és aztán belepottyantják az óceánba, és maga Pancho is mond egy jelentőségteljes mondatot arról, hogy aki le is száll a géppel, az a pilóta – szóval mindeközben egy cowboykalapos fickó lép a kormány embereihez és valami gúnyos félmosollyal kérdezi őket, hogy mit innának.

Nos, az a cowboykalapos fickó nem más, mint az igazi Chuck Yeager. Kevés ember akad a világon, aki nemhogy látja a filmet, ami jelentős részben róla szól, hanem még szerepel is benne.

A Wright fivérek és talán Bleriot óta nem volt ember, aki ennyire magasra jutott volna az emberiség huszadik századi repülőhősei között, mint a ma kilencvenéves amerikai berepülő pilóta. És talán nincs is rajta kívül olyasvalaki, akit maga a repülőszakma is ennyire egyértelműen tekintene a világ legjobb pilótájának. Nevét természetesen a hangfal áttörése kapcsán ismerik, de a történet nyilván nem ott kezdődött, ahol a film, és ahol a megemlékezések többsége.

A virginiai kissrác apja földgázkitermelő vállalkozásában szerette meg a motorokat, olyannyira, hogy kamaszkorában már maga generálozta a Chevroletjét. Amikor először repült, az nem volt túl nagy élmény a számára, sőt, még rosszul is lett egy iskolagép hátsó ülésében, de aztán kiderült róla az Air Corps iskolájában, mivel tűnik ki a többiek közül.

Azzal, hogy érti a technikát, azzal, hogy hihetetlen pontosan érzékeli, mit csinál a repülőgépe, azzal, hogy közben rendkívül éles a szeme és tökéletes a térlátása, és azzal, hogy nehéz pillanatokban is képes koncentrálni, higgadtan gondolkodni, nincs hajlama kapkodásra, pánikra, végtelenül nyugodt természet. Jellemző, hogy szinte csak neki nem volt gondja az iskolából frissen kikerült, kiképzés alatt álló tisztként a nem túl megbocsátó P–39-essel.

És egy másik fontos jellemvonás: fenemód bátor. Ez már a hadszíntéren vált egyértelművé. Nem sokkal első légi győzelme után, 1944 márciusában lelőtték a gépét, és a megszállt Franciaország felett kellett ejtőernyőt nyitnia, az ellenállók segítségével kerülte el a fogságot és jutott át a Pireneusokon, miközben a hátán vitte át sebesült társát is, majd egészen Eisenhowerig harcolt azért, hogy noha ellenséges terület felett lőtték le, a szabályok ellenére újra repülhessen. Alaposan meg is hálálta, az amerikai ászok egyike lett, ráadásul egy nap alatt sikerült elérnie öt légi győzelmet, ami még akkor is elképesztő teljesítmény, ha kettő úgy jött össze, hogy a megtámadott német pilóták egyike rémületében a társa gépének rántotta a magáét. Viszont ő volt az első pilóta, aki dugattyús gépen sikeres légi harcot vívott egy sugárhajtásúval, légi győzelmet aratott egy Me–262-es felett.

A háború után megint egy fontos változás: a tesztpilóta-iskola. A fontos tanulnivalókon kívül a nyereség két remek új barát, akik aztán társai lettek a nagy repülésben: Jack Ridley, a kiváló pilóta-mérnök, és Bob Hoover, akit szintén a világ legjobbjai között tart számon a repülőtársadalom, és akit nem sok választott el attól, hogy ne ő legyen az első, aki áttöri a hangfalat, ő volt ugyanis Yeager mellett a tartalék az X–1-esre. És ha Yeager nem titkolja el sikeresen a Bell emberei és a felettesek elől, hogy a nagy repülés előtt egy nappal leesett a lóról és eltörte néhány bordáját, akkor 1947. október 14-én nyilván Hoover repült volna, nem ő.

De Yeager nem az az ember volt, aki akár a legjobb barátjának átengedi ezt a lehetőséget: a városi dokival alaposan bekötöztette magát, Jack Ridley vállalta azt a komoly mérnöki feladatot, hogy megfelelő hosszúságú darabot vágjon le egy seprűnyélből, amivel Yeager magára tudta zárni a gép kabinját, mielőtt elszakad a hordozó B–29-esből, és négy rakétáját begyújtva nekivág az égnek. Bob Hoover pedig a kísérő gépből figyelte, sőt, fényképezte a repülését.

Ridleynek egyébként a seprűnyélen kívül még fontosabb szerepe volt a sikerben: Yeager első néhány repülése után, amikor a szuperszonikus zónához közeledve a gép magassági kormánya kezdett berezonálni – ez okozta több más pilóta halálát, amikor megpróbálták áttörni a hangfalat – Ridley ötlete volt, hogy Yeager ne a bemerevedő magasságival korrigálja a gép állásszögét, hanem a trimmként mozgatható vízszintes vezérsíkkal. Ezen a ponton egyébként, mint több más esetben, a britek vindikálják maguknak az elsőbbséget, ők találták fel a teljes egészében mozgatható vízszintes vezérsíkot, de az X–1-en lett ez a siker egyik kulcsa.

(Folytatjuk)