Lengessük vagy függesszük?
A kocsik magas tartókra helyezett pályán függeszkednek. Rendelkezésükre áll ehhez egy olyan sín, amelyen a kerekeik gurulhatnak, és az áramot is ezen vezetik vissza. A meghajtáshoz szükséges áramot pedig külön áramvezetősíneken kapják meg. A wuppertali rendszer kiépítésénél nem fukarkodtak az acéllal, hiszen az 1898-1903 közötti építés során 473 acéltartó épült meg, és az elmúlt évek során sem sokkal (mindössze öttel) csökkent ezek száma, a pályaszerkezeten végrehajtott pontszerű változások miatt. A kocsikba természetesen magasan elhelyezett megállókban lehet beszállni, érdekes látvány, ahogyan belibeg a szerelvény az utca szintje fölött több méterrel, majd pedig az utascsere alatt még egy picit kileng. Az egyetlen vonal része a közlekedési szövetségnek (Verkehrsverbund Rhein-Ruhr), a járatszáma hatvanas, de ezt sem a járműveken, sem a megállóhelyeken nem láthatjuk.
A motorkocsik egyirányúak, a végállomásokon szokatlanul szűk hurokban fordulnak. Az egysínű vasút egyébként nem új ötlet, hiszen hazánkban is működött ilyen: Bodmer a Pest és Kőbánya közötti országúton fektetett le sínt 1827-ben és középen ez vezette a társzekereket, míg oldalt az útpályára támaszkodott. A megoldás nem lett átütő siker.
