Hamvába holt égi remény 7.

Sorozatunk olyan gépekről szól, amelyekből nem készült sok, sőt inkább mondhatni, nagyon kevés, akár csak egyetlen példány. Ami elsőre azt is jelenthetné, hogy sikertelen kísérletekről, zsákutcás konstrukciókról van szó. Mégis lehetett fontos szerepük a repülés történetében, mert az az egy (két) furcsa, sorozatgyártásra soha nem kerülő, esetleg nem túl jóindulatú, nem túl biztonságosan repülő példány is sok-sok fontos tanulsággal szolgált a következő gépgeneráció fejlesztőinek.

Az első részben a őslopakodót mutattuk be, majd következett összefoglalónk az űrsiklók korszakát előkészítő kísérleti gépekről. Ezután a Grumman előrenyilazott X–29-eséről olvashattak, majd bemutattuk a világ legnagyobb, és mint kiderült, a legkisebb használati értéket reprezentáló helikopterét. Aztán egy pici gépecske nagy jelentőségéről írtunk: az X-36 bebizonyította, hogy vektoreltérítéssel és fly-by-wire kormányzással hagyományos farokfelületek nélkül is lehet stabilan, egyben szuperagilisan repülni. Szóltunk aztán a Valkyrie-ról, amelynél szebb bombázó nem született, de nem is lett az belőle.

Most következzék egy ugyancsak izgalmas konstrukció, a csupaszárny Avenger, amelyből pedig nem vált a haditengerészet támadó repülőgépe. 

Az A–12 Avenger II tervezése sok problémát vetett fel, különösen a használt anyagok és az ára miatt. A sorozatgyártott A–12-es darabonként mintegy 165 millió dollárba került volna.

A McDonnell Douglas/General Dynamics A–12 Avenger II típusát olyan támadó repülőgépnek tervezték, amely bármilyen napszakban és időjárási körülmények között, akár hordozóról felszállva is nehezen észlelhető és felderíthető bombázóként tud működni. Az új típussal a jól bevált Grumman A–6 Intruder-családot kívánták felváltani az amerikai haditengerészetnél. Az Avenger név (bosszúálló) a Grumman TBF Avengertől származik a második világháborúból.

Az A–12-es fejlesztését nehezítette és hátráltatta a folyamatos költségtúllépés. Ez végül már azt is megkérdőjelezte, hogy képesek lesznek-e egyáltalán az elképzelésnek megfelelő gépet létrehozni. Ezek a kétségek oda vezettek, hogy 1991-ben leállították a programot. A leállítás módja még máig is perek tárgyát képezi.

Az Egyesült Államok haditengerészete 1983-ban indította el a fejlett taktikai repülőgép (Advanced Tactical Aircraft; ATA) programját. A program az akkor alkalmazott A–6E Intrudereket akarta leváltani 1994-ig. A tervezésre a McDonnell Douglas és a General Dynamics alkotta csapat, illetve a Northrop/Grumman és a Vought kapott felhívást 1984 novemberében. A tervek bemutatása után a két vetélytárs csapat további fejlesztésre kapott mandátumot 1986-ban.

1988. január 13-án a McDonnell Douglas/General Dynamics párosát hirdették ki győztesnek. Így megkezdhették a leendő ATA-prototípus fejlesztését, amely az A–12-es jelzést kapta. A legelső prototípus első felszállását 1990 decemberére tervezték. Az A–12-t Avenger II-nek keresztelték a második világháborús, legendás teljesítményű haditengerészeti torpedóbombázó, a Grumman TBF Avenger után.

A haditengerészet kezdetben 620 darab A–12-est akart vásárolni, a tengerészgyalogság pedig 238-at. Ezen felül a légierő határozottan kijelentette, hogy 400 darab A–12-esre volna szüksége. Az A–12-t a légierő General Dynamics F–111 Aardvark, valamint a Brit Királyi Légierő Panavia Tornado vadászbombázóinak lehetséges helyettesítésére szánták. A jövő ekkor még fényesnek látszott.

A repülőgép gyakorlatilag egyetlen szárnyból állt, amely egyenlő szárú háromszöget mutatott. A hajózók pilótakabinja pedig a szárny fölött, a háromszög csúcsában helyezkedett el. A gépre nem véletlenül ragadt rá a „repülő tortillachips” becenév...

A gépek törzsébe két General Electric F412-D5F2 turbofan hajtóművet szántak, amelyek egyenként 58 kN tolóerőt fejtettek ki. A nehezen észlelhető kialakítás követelményei miatt a fegyverzetet belső fegyverhordozó rekeszben helyezhették el. Az A–12-es elsősorban precíziós irányított levegő-föld fegyverrendszereket alkalmazott volna, de lehetőség volt két AIM–120 AMRAAM közepes hatótávolságú, önirányítású, radarvezérlésű levegő-levegő rakéta elhelyezésére is. A légvédelmi rendszerek rombolására az AGM–88 HARM „lokátorvadász” levegő-föld rakétát használhatta. Az A–12-es alkalmas lett volna nukleáris fegyvereket is szállítani és alkalmazni.

Az 1990-es évek elején a McDonnel Douglas és a General Dynamics késedelmekkel és a költségek növekedésével szembesült. A repülőgép saját tömege jelentősen megnövekedett a felhasznált kompozitanyagokkal kapcsolatos problémák miatt. Ez nem kevesebb mint (számításoktól függően) 10-30 százaléknyi plusztömeget jelentett a tervekhez képest, ami természetesen negatívan hatott a tervezett repülőgép-hordozói üzemeltetésre is. A műszaki nehézségek a fedélzeti radarrendszer összetettségével együtt ismét a költségek további növekedését jelentették, így az A–12 1991-re már egymilliárd dollárral és egy évvel lépte túl a tervezett költségvetését. A gép végleges terveit csak 1990 októberére sikerült megalkotni, s az A–12e-s prototípus  első felszállását 1992 elejére várták. Az 1990. decemberi tervek már tizennégy, repülőgép-hordozón üzemelő századot tartalmaztak, századonként húsz támadógéppel.

Egy izgalmas fejlesztés túl sokba kerül

Ezeket húzta keresztül az a kormányzati jelentés, amelyet 1990 novemberében adtak ki. A jelentés komoly problémákat jelzett az A–12 fejlesztési programjával kapcsolatban. Ennek nyomán Dick Cheney védelmi miniszter – miután a haditengerészet nem volt képes számára is elfogadható módon érvelni az A–12 Avenger II-projekt folytatása mellett – 1991. január ötödikén jelezte: a program nem kap több költségvetési forrást. Így a programot 1991. január 7-én törölték, még a jelenleg peres eljárások tárgyát képező szerződésszegés árán is.

A kormány úgy látta, a szerződők nem teljesítették kötelességüket, és kérte a kétmilliárd dollár nagy részének visszautalását, amit az A–12 fejlesztésére addig elköltöttek. A McDonnel Douglas és a General Dynamics természetesen vitatta ezt, és szövetségi bíróságra vitte az ügyet, a terv leállításának okai és okozatai még mindig vita tárgyát képezik egy politikai kiegyezés javaslatával a háttérben.

Az A–12 program törlése után a haditengerészet az F/A–18E/F Super Hornet beszerzése mellett döntött, amely helyettesíthette az A–6 Intrudert és az F–14 Tomcatet is.

A Super Hornet a General Electric F414 turbofan hajtóművét használja, amely az A–12-es számára kifejlesztett F404-es továbbfejlesztett változata. Az A–12 teljes méretű modelljét 1996-ban a Carswell légitámaszponton mutatták be a közönségnek. Az A–12 programjának törlését sokan úgy tekintik, mint ami az 1990-es években oly annyira meggyengítette a McDonnel Douglast, hogy rákényszerítette az összeolvadásra riválisával, a Boeinggel. Ez végül 1997-ben történt meg.

Ma

Az A–12-es szerepét a még jelenleg is fejlesztés és tesztelés alatt álló Lockheed Martin F–35 Lightning II veheti át. A repülőgép-hordozóról felszállni képes F–35C változat szintén nehezen észlelhető kialakítású, kifejezetten földi célpontok elleni támadásokra optimalizált vadászbombázó repülőgép.