Hamvába holt égi remény 1.

Sorozatunk olyan gépekről szól, amelyekből nem készült sok, sőt inkább mondhatni, nagyon kevés készült, mondjuk akár csak egyetlen példány. Ami elsőre ugye akár azt is jelenthetné, hogy sikertelen kísérletekről, zsákutcás konstrukciókról van szó. Mégis lehetett fontos szerepük a repülés történetében, mert az az egy (két) furcsa, sorozatgyártásra soha nem kerülő, esetleg nem túl jóindulatú, nem túl biztonságosan repülő példány is sok-sok fontos tanulsággal szolgált – a következő gépgeneráció fejlesztőinek.

A Northrop Tacit Blue prototípusa az Amerikai Légierő, a legnagyobb amerikai védelmi kutatóintézet, a DARPA és a Northrop együttműködéséből született. A meglehetősen egyedi formájú gép fejlesztése az 1970-es évek második felében kezdődött, és első felszállására még 1982-ben került sor. 1985-ig, a program leállításáig 135 repülést hajtottak végre a géppel. A cél: azt bizonyítani, hogy a speciálisan kialakított, megfelelően hajlított felületek kevesebb radarsugarat vernek vissza, mint a hagyományos gépek.

E kísérleti gép a később megvalósított „lopakodó”, azaz igazából nehezen észlelhető  technológiát volt hivatott előkészíteni. Mi több, bebizonyítani, hogy egy megfelelően kialakított repülőgép képes folyamatos felderítést végezni mélyen az ellenséges területen, és valós idejű céladatokat közvetíteni a földi parancsnokságnak. A Tacit Blue ugyanis komoly feladathoz jutott a hidegháború egyik fontos programjában, a szovjet gépesített erők és harckocsi-magasabbegységek ellen fejlesztett, nagy hatótávolságú rakétarendszer (Assault Breaker) programjában. Az amerikai fejlesztés célja az volt, hogy a mozgó harckocsiegységeket még jóval a frontvonal előtt fel kell deríteni és meg kell semmisíteni. Ehhez azonban új, speciálisan kialakított, nehezen felderíthető „szemre” volt szükség. Ez lett volna a szigorúan titkos Tacit Blue.

A gép egy, a Hughes által kifejlesztett, nagy hatósugarú, földi célok elleni, oldalra néző felderítő radart kapott. A különleges radarrendszerrel először próbáltak meg a mérnökök egy nehezen felderíthető radart a levegőbe juttatni, mely ma már több típuson is megtalálható. A Pave Mover program során kifejlesztett fedélzeti radar a fejlesztők elképzelései szerint megtalálja és követi a mozgó harckocsioszlopokat, és emellett képes az Assault Breaker rakétákat adatátvitellel célba irányítani. A Pave Mover radar célzórendszer képezte a program „nem-lopakodó” részét, míg a gondosan elrejtett, a föld felé árnyékolt elhelyezésű Garrett ATF3-6 hajtóművek, a különleges test- és szárnykialakítás már a nehezen felderíthető gépek világába jelentett belépőt.

A Tacit Blue, amely (nem véletlenül) a „bálna” becenevet viselte, egyenes vonalban keskenyedő szárnyakat kapott, íves formájú, túlméretezett törzsét V-vezérsík zárta. Egyetlen beömlőnyílását a törzs tetején helyezték el, itt kapott levegőt a két, nagy légáteresztő-képességű turbofan hajtómű. A Tacit Blue négyszeres, digitális fly-by-wire kormányrendszerrel rendelkezett, ami segített stabilizálni a hossz- és kereszttengelye mentén. Erre nagy szükség is volt, hiszen pilótái szerint a világ legrosszabb repülőtulajdonságú gépéről volt szó.

A Tacit Blue számára kifejlesztett radarrendszer-technológiát ma már az E–8 Joint Stars repülőgépek használják.

(folytatjuk)