Ecce homo

A hó élesen ropogott Ilonka cipője alatt, amint kilépett a tanya kiskapuján. Szerette ezt a hangot, olyan tiszta és üde volt, mint maga a frissen esett hó. A decemberi éjszaka csendjében megnyugtatóan hatott. Lépteit szaporította volna, de a göröngyös gyalogút azt nem engedte, így hát óvatosan, de határozottan szedte lábait. Csak a vasútig jussak el – gondolta, ott már a kocsiút határozott vonalvezetése biztonságot kölcsönöz a további haladáshoz

A hóesésben nem látszottak a falu és a vasútállomás fényei, egyedüli tájékozódási pont a gyalogút kitaposott vályúja volt. Minden olyan távolinak tűnt, pedig sietnie kellett. Lassan eltűnt mellette az utolsó szőlőtőke is, és magában maradt a szántóföld egyhangú tengerében. Megállt egy pillanatra és hátrafordult. Talán elbizonytalanodott magányos gondolataiba merülve, biztos pontot keresett fürkésző tekintete. Megtalálta. A végtelen hórengetegben halványan kirajzolódott a hatalmas akácok és eperfák ölelésében békésen meghúzódó tanya épülete, amelyet a falusiak csak paradicsomi oázisként emlegettek példásan ápolt kertjeiért, virágos, hűs udvaráért, no meg vendégszerető lakóiért. A munkában megfáradt parasztemberek, vándor edényfoltozók gyakran találtak itt menedéket, a gazda hívására vagy a nélkül is. A jó szón kívül mindig jutott a betérőnek egy pohár jó bor, vagy egy falat kenyér szalonnával. Nagy volt a tanyasiak tisztelete. A kaput, az épület ajtaját sohasem zárták be, a drótos vándor cigány is – ha nem volt otthon egy lélek sem – csak lekucorodott a gang vörös tégla lépcsőjére, és a finom epret majszolgatva megvárta a háziakat az eperfa dúslombú árnya alatt.

Erőtlen kis fénysugár jelezte, hogy otthon vannak. A petróleumlámpa halvány pislákolása melegséggel töltötte el Ilonkát a tél ropogós hidegében, de mégis úrrá lett rajta az izgalom: vajon időben beér-e a faluba. Izgalmánál csak az otthon maradott apuka, a testvérek, no meg a Keresztmama izgalma voltnagyobb. Anyuka meddig bírja? Kibírja-e, amíg megérkezik a segítség.

Erőt vett magán, és elszántan lépegetett a bizonytalan ösvény sikamlós rögein. A végtelen rónaság fehér csendjét vonatfütty tette színessé. Ilonka felemelte fejét egy pillanatra, és a fehérségben kirajzolódó vasparipa horkoló hangja, lámpáinak pislogó remegése jelezte, közel már a vasút. 

Tam, tam..., tam, tam..., kattogtak a kerekek, ismerős és semmihez nem hasonlítható ritmust zengve, üzenve a környéknek: este tíz óra van. A tanyán az időt a vonatok közlekedésével mérték. A falu templomtornya ugyan büszkén uralta a vidéket, ám oly távolról óráján nem volt olvasható az idő. A kis gyerek is tudta, hogy a vonat hány órakor vágtat el a tanyához tartozó föld végén, így aztán a vasút eggyé vált környzetével a végtelen időben. 

A gyalogútról kifordult a vasúti töltés lábánál szelíden meghúzódó, itt-ott Isten tudja, miért kanyargó kocsiútra. A friss hóesés sem tudta ellepni a szekerek által kijárt vályúkat, amelyek biztos irányt mutattak a vasútállomás felé. Kifordulva a kocsiútra megpillantotta a töltésen büszkélkedő vasúti előjelző erőtlen, sárga fényét. Most már nem tévedhet el, a vasúti töltést kell csak követnie.

A hóesés alábbhagyott egy kicsit, és tovább haladva, mint valami hatalmas fekete sereg kirajzolódott a szomszéd birtok szélén húzódó koronaakác alléja. Félelmetes és egyben kedves volt ez a látvány. Azt üzente az arra haladónak, hogy tartson ki, mögötte már hamarosan kirajzolódnak a falu piros cserepes, fehérre meszelt házikói. Az allé tövében húzódó árok hozzátartozott a tanyasiak életéhez. Az árokparton vadvirágok végtelen mezője hívogatta az arra járót. Volt ott pipacs, búzavirág, pitypang, és édesanyánk kedvence, a vad szegfű. Leírhatatlan illata volt az árokpart színpompás virágoskertjének. Jó volt ott leheveredni az illatos fűbe, hanyattfekve bámulni a felhők rajzolta változó alakok vonulását: bárányka, ló, hegy és még Isten tudja milyen figurák. Nem múlt el úgy anyák napja, hogy édesanyánknak ne szedtünk volna egy öles csokrot a vad szegfűből és mezei virágokból. Anyuka mindig meghatódott, velünk együtt, és mosolygós arcáról örömkönnyek patakzottak babos kötényére. Ez volt maga a boldogság! 

Ilonka elhagyva az allét megpillantotta szemben a vasútállomás fényeit, jobbra pedig a táborfalvai út melletti házak sötéten megbúvó sziluettjeit, néhány árva utcai lámpa kíséretében. Mintha bátorságot öntöttek volna belé, sűrűbbre vette lépteit, ami azt eredményezte, hogy egy rövid kaptató után a kövesúton találta magát. Itt már könnyebb volt a haladás, a széles út, a letaposott hó, a szélső falusi utca pislákoló fényei reménnyel töltötték el. Még a vasútállomás bejárati jelzőjének akasztófa alakján szunnyadó vörös fény sem tűnt riasztónak. Már csak két utca – mondogatta magában. Iparkodott, ahogyan tudott, hisz otthon nagyon várták visszaérkezését.  

Végtelennek tűnt az idő, amikor befordult a második utcába. Nemsokára megpillantotta a házat, ahová küldték. Végre, gyorsan kopogni és hívni Bözsi nénit! A háziak még nem aludtak, így rövid dörömbölés után kapu nyílt, és Ilonka teljesítette küldetését. Bözsi néni nem késlekedett: gyorsan összekapta magát, magához vette kellékeit és irány a Hosszúföldek. 

Hosszúföldek valóban hosszú földek? – kérdezheti a kétkedő idegen. Érdekes földrajzi név ez, amely a faluval délkeltről határos, de külterületi birtokokat jelölte. A vasút melletti birtokok sokaságát különböztették meg így. A vasúttal párhuzamosan futott egy kocsiút egészen a következő faluig. A kocsiút és a vasút között azokra merőlegesen helyezkedtek el a birtokok, így hosszuk elérte a 400–500 métert is, miközben szélességük negyven és nyolcvan méter között változott. Tehát ezek a birtokok valóban hosszú földek voltak, így aztán az ott épült két tanya címe Hosszúföldek lett.

Ilonka és Bözsi néni nagyon szedték a lábukat. Nem beszélgettek egymással, a haladásra koncentráltak a fehér éjszakában. Néha két kéz kulcsolódott egymásba, melegen, féltően és a két csúszkáló alakot egymáshoz kötve megkímélte a bukfenctől a ropogós hóban. Elhagyták a falut, a pöffeszkedő vörös fényű bejárati jelzőt, az uralkodó koronaakác allét, és lám, a tanyasi bejáró útnál lelték magukat. Amint bekanyarodtak a tanya irányába, siető-lihegő vasparipa vágtatott el mögöttük. Úristen! Az éjféli színházvonat! A tanyához közeledve kedves kutyacsaholás, a petróleumlámpa hívogató sárgás fénye és egyre erősödő hangok fogadták őket.

A tanyasi kerítés kapujához értek. A rigli csilingelő kattanással nyílt, amikor a házból kedves oá... oá... hang szűrődött ki. A csillogó fehér hidegben Ilonka és Bözsi néni lábai a földbe gyökereztek: elkéstünk! – kiáltottak fel boldogan. Az arcukon örömkönnyek csillantak meg láthatatlanul, a tanyára új élet, új reménység érkezett a színházi vonattal.

Utóirat: Örkény Nagyközség (ma már város) Anyakönyvébe az alábbi bejegyzés került: Neve: Tibor. Született: 1950. december 16. Örkény, Hosszúföldek. Édesanyja: Kovács Terézia. Édesapja: Zsákai Ferenc.

Nyitóképünkön: vonat az Örkény melletti pusztában (fotó: Vörös Attila)