Braniff International: Óriástök a levegőben, avagy a sokszínű légitársaság

Az 1960-as években az amerikai légitársaság a mai napig egyedülálló lépésre szánta el magát repülőgépei új, meghökkentő színvilágának kialakítása érdekében. 

Manapság egy magára valamit is adó légitársaság egyedi színsémával ruházza fel repülőgépeit: az arculat egyrészt a cég márkavédjegye, és egy erős brand felépítése a vállalati identitást erősíti, gondoljunk csak a KLM gépeinek égszínkék színére, vagy a Qatar által bevezetett gesztenyebarnára. Ezek azonban egyenfestések – idestova hat évtizede, korát jócskán megelőzve egy légitársaság úgy döntött, szakít az unalmas sémákkal, és egy merész húzással az egyenszínterv helyett a változatosságot részesíti előnyben.

Természetesen tartozunk annyival az igazságnak, és nem is rejtjük véka, alá, hogy a repülőgépek festése rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, manapság már gyakorivá váltak a különleges „retrojet” külsők, és más, különleges eseményeket vagy évfordulókat jelző arculatok (liveryk).

Korábban a légitársaságok azonos kaptafára készült arculatterv alapján különböztették meg másoktól a gépeiket – ezt alkalmazták a flottájuk összes madarán. A csupasz fém, vagy jobbára fehér géptörzsre az ablakokkal párhuzamosan egy csíkot festettek, a légitársaság logója, illetve neve pedig az első ablakok fölött, és/vagy a függőleges vezérsíkon jelent meg. Ez az alapvető megközelítés (néhány kivételtől eltekintve) az egész iparágra érvényes volt, egészen addig, amíg a dallasi Braniff International 1967-ben el nem szánta magát az egyszerű, sivár kinézetű repülők korszakának végét hirdető „End of the Plain Plane” elnevezésű reklámkampány beizzítására.

A Braniffra még jócskán emlékezhetnek a középkorú olvasók, hiszen a  meghatározó amerikai légitársaság 1928 és 1982, a csőd éve között működött. Egy időben méltán tartották az Egyesült Államok leggyorsabban fejlődő és legjövedelmezőbb légitársaságai közé tartozónak. Olyan gépeket üzemeltetett, mint a Boeing 747-100-asból kifejlesztett, kurtított törzsű jumbo jet, a Boeing 747SP, vagy mint a British Airways-zel és az Air France-szal kötött külön megállapodás alapján a Concorde – a szuperszonikus utasszállító 1979 januárjától amerikai belföldi járaton, Washington, DC és Dallas–Fort Worth között tett meg egy kört, saját pilótákkal és légiutas-kísérőkkel! Ilyenkor ideiglenes, önpapadós bakelit Braniff International matricákat ragasztottak a géptörzsre, amiket aztán levettek, amikor a Concorde visszaindult Európába.

Korai éveiben a Braniff Airways (1948-tól 1965-ig Braniff International Airways, majd Braniff International) sem lógott ki a sorból, a csupasz, alumínium géptörzsön jelenítette meg a hazafias amerikai, kék, fehér és vörös színeket (ez volt az El Dorado Super Jet festés). Egészen addig ezt a gyakorlat követték, amíg a Continental Airlinestől érkező Harding Lawrence meg nem bízta a Jack Tinker and Partners reklámügynökséget a Braniff imázsának átalakításával. Jött is az egészen új szellemben megfogant ötlet, miszerint a légitársaságot ne csak a szolgáltatásaink színvonala, hanem repülőgépeinek merész színterve is különböztesse meg a versenytársaktól.  A koncepció lényege az volt, hogy minden gépen egyetlen, ikonikus színt alkalmazzanak – ezeket a színeket az élénk árnyalatok gondosan összeállított skálájáról választották ki, így minden repülőgép egyedi arculatot öltött. A listán csokoládébarna, metállila, bézs, okker, narancs, türkiz, babakék, középkék, citromsárga és levendula színek szerepeltek. Tekintettel eklektikus és szemet gyönyörködtető új külsejükre, az újonnan átfestett flotta „zselébabosként” néven vált ismertté, a színkavalkád pedig a „Braniff repülő színei” nevet kapta. (A levendulát később elvetették, mert a légitársaság sűrűn repülte Mexikót is, márpedig az ottani, a helyi mítosz szerint balszerencsét jelentő boszorkánymoly is levendulaszínű...)

Az új – a repülőgépek belső tereiben, a jegyirodákban és még a légitársaság dallasi központjában használt – színek mellett megtervezték a légitársaság stilizált, a továbbiakban a függőleges vezérsíkon pompázó BI logóját is. Akkoriban még nem volt olyan unalmas egy-egy légitársaság gépparkja, mint manapság. Az említettek mellett olyan ikonok repültek a Braniff égisze alatt, mint a Boeing 707-es, 727-es, 747-es, a BAC-111/BAC 1-11 és a Douglas DC-8-as (ezek mellé sajnos már nem fértek be a DC-10-esek). A társaság 1971-ben vette át első Boeing 747-100-asát; nevezetesen ez volt a századik 747-es, ami elhagyta a Boeing everetti gyártósorát. Az N601BN lajstromszámú repülőgép lett a Braniff zászlóshajója, és a „747 Braniff Place” nevet kapta az égi keresztségben. A jumbo jet a Dallas (DFW) és Honolulu (HNL) közötti hawaii járatot repülte. Tekintettel az akkor bevezetett útvonal pozícióinak megerősítésére, Dallasban úgy döntöttek, hogy 747-es törzsét a cél érdekében mélynarancsra festik, és a  gépre gyorsan rá is ragadt a „The Great Pumpkin” (Óriástök), illetve a „The Big Orange” (A nagy narancs) becenév.

Bár az összesen tizenöt új szín bevezetése nagy felhajtással járt, a légitársaság nem elégedett meg ennyivel: 1973-ban a híres amerikai művészt és szobrászt, Alexander Caldert bízták meg az egyik Douglas DC-8-as színtervének a megkomponálásával. A különc, Dél- és Latin-Amerika élénk színeit tükröző dizájnt az 1975-ös párizsi légiparádén mutatták be. Calder később is kapott munkákat: második sémája a „Flying Colors of the United States” néven futott, és egy Boeing 727-200-as hordozta a törzsén.

A légitársaság 1982-es csődje után a légitársaság egyedülálló, hihetetlenül változatos színekben pompázó flottája szétszóródott a világban: a repülőgépeket az új tulajdonosaik hagyományosabb és vitathatatlanul kevésbé izgalmas színekre festették át – ezzel a Braniff név és az egyedi színtervek eltűntek a légiközlekedésből.

Azért akadnak utóvédharcosok: az Egyesült Államokban például a Southwest Airlines vitathatatlanul látványos festésű flottát tart fenn.