Biciklivel az Isonzó völgyében
Amikor a főnök pár hónapja szólt, magunkkal visszük ám a Velo kocsit is az Isonzó Expresszre, felcsillant a szemem. Szeretem mindig a közelemben tudni a szabadságot jelképező bringámat, fotósként ráadásul szinte mindig más utakon kell járnom, mint a vonat utasai. Ebben meg sokat tud segíteni egy bicikli, bőven jobb, mint gyalog. Persze autózhatna is az ember, de hol van abban az élvezet? Pláne egy ilyen úton, ahol 40 kilométernél messzebb egyik célpont sem volt.
A vonat indulásakor gyorsan fel is pakoltam a drótszamarat a MÁV Nosztalgia kocsijába a megannyi fegyver, ágyú és egyéb kiállítási tárgy mellé. Az egyterű kocsiban non-stop előadások zajlottak a nagy háborúról – a bringám kétség kívül műveltebb már történelemből, mint én. Főleg mert odaúton nem is a vonattal mentem, hanem a Nosztalgia Kft. ügyvezető igazgatójával, Schvéd Norberttel autóval. El kellett még pár dolgot intézni Nova Goricában a vonat érkezése előtt, egyébként meg pár fotóban még reménykedtem. Erős összehasonlítás, hogy Nova Goricába Budapestről az út autóval jó öt óra, vonattal meg tizenkettő... Aztán olyan nagy szám képek végülis nem születtek, először a szlovén kétvágányú pályák balos közlekedése lepett meg, aztán meg az, hogy a dízeles hegyi pályán sem harminccal szenvednek (mint mi), hanem utolérhetetlen sebességgel szökik meg előlünk a vonat. Sebaj, végülis két jó képért mentem, és az első nap szerencsétlenkedése miatt a többin annál nagyobb lelkesedéssel vetettem magam a nyeregbe és a sziklás hegyoldalba.
A két teljes napon különvonatunk ugyanazt az utat teljesítette, mindig csak a csapat fele utazott a fedélzetén, a többiek addig Olaszországba buszoztak. Fix programom volt a kora reggeli kelés és a kitekerés a solkani viadukthoz – a Most na Soči felé vezető vasúton ez volt az egyetlen valamire való fotóhely. Emiatt három reggelit is kihagytam, remélem volt olyan nagyétkű, aki helyettem is evett! A vonatunk reggeli indulása után készült el az egyik kép, míg néhány óra múlva, amikor szerelvénymenetben visszatért, a másik. Az utasok a programok után buszokkal jutottak haza a szállodába.
A délelőtti fotózásra a túrahátizsákomat vittem magammal, két szett fotóscucc és egy kicsi kompakt gép volt nálam, mivel a fotók mellett videót is készítettem(ezt itt megtekinthetik). Volt még hozzájuk állvány és mindenféle más segédeszköz, ami ilyenkor kellhet. Az üresen sem könnyű hátizsák így igazi teher lett, a dél körül negyven fokra melegedő levegőn nem volt nagy élmény cipelni. Így a délutáni szabadprogramomhoz inkább visszavittem a szállodába, és csak az egyik fotóstáskával indultam el újra.
Az igazi élmények ekkor jöttek. Egyedül mentem oda, ahova akartam, akkor és olyan tempóban, ahogyan nekem esett jól. Az első nap a Jesenice felé vezető vasút melletti bicikliutat fedeztem fel, másnap délután pedig fölmentem a Sveta Gorára.
Az Isonzó völgyében a vasút mellé-fölé-alá épített dedikált bicikliút erősen indított: egy 18 százalékos, hajtűkanyarral megspékelt lejtőn kellett leereszkedni a solkani közúti híd magasságából nagyjából a vasút szintjére. Az a híd jó magas, bungee jumpingolni is szoktak róla! A talán ottfelejtett táblák alapján félkész, de egyébként teljesen elkészültnek tűnő kifogástalan aszfaltcsík végig a vasúttal párhuzamosan futott a hegyoldalban, óriási élmény volt hasítani rajta a kilométereket. Az út mindig lejtett vagy emelkedett, de a 10 százalékos meredekséget nem lépte túl. Ahol nehezedett a terep és a vasút is alagutakban halad, a bicikliút sokszor egész a kristálytiszta Isonzó partjáig leereszkedik. A vasút alá mini alagutakat építettek, egy helyen viszont annyira nem volt hely, hogy a meredek, derékszögű kanyarba vezető rámpán a kerékpár tolását javasolták a táblákon. Lefelé csak második nekifutásra mertem lemenni, fölfele persze esélytelen volt az országútimmal. Talán egy montival, amin van megfelelő hegymászó áttétel.
A bringaút Plave környékén véget ért, kis utakon azért elmentem Anhovóig. Ekkor érkezett meg egy kocsival egy kis dízelmozdony Nova Gorica felől, és reménykedve a gyors fordulásában és a nagyobb vonatban, kerestem neki egy helyet a bicikliút mentén. A számításom bevált, egy órát sem kellett rá várnom, közben pedig még személyvonat is volt. A francia eredetű dízel vagy negyven kocsival jött, köztük az anhovói bánya cementrakományával és sok üres Eas-kocsival. (Fotó majd a következő cikkünkben, amelyben a szembe jövő szlovén járműveket taglaljuk.)
Hazafelé még felmértem a másnapi fotóhelyemet, egy félig elhagyatott bánya egyik épületének tetejét. Megelégedtem azzal, hogy találtam egyetlen nyitott ajtót, amin majd behatolok, aztán majd meglátjuk. Másnap végülis megláttam, hosszan részletezhetném, de a lényeg, hogy meglett A kép, amiért tulajdonképpen Szlovéniába mentem. A bányából történő csapatkivonás már izgalmasabb volt, időközben bezárták azt az egy ajtót is. Persze az őrzött főbejáraton át is kimehettem volna, de az olyan amatőr, így inkább addig járkáltam, amíg egy nyitható ablakot találtam, ahonnan csak 2-3 méteres magasságból kellett kiugrani - de félúton volt egy kis perem, szóval simán talpra érkeztem és nem sérült meg egyik fotóscuccom sem. Még jó hogy a biciklit kint zártam le. Egyébként ez is egy érdekes dolog, a Nova Goricában töltött idő alatt magamon kívül senkit sem láttam lezárni a biciklijét...
A nagy hátizsák lerakása után ezúttal a Sveta Gorát néztem ki, nem volt nehéz, a szállodai szobából is ezt láttam. Most tényleg nagyon meleg volt, már a sík részen megittam egy liter vizet. A szlovének szent hegye sokféle népnek emlékhely. A tengerszint fölött 682 méterrel magasodó hegycsúcs pedig komoly stratégiai pont volt az első világháborúban, rengetegen vesztették a hegyért folyó harcokban is az életüket.
Nem volt könnyű feljutni a hegyre. A Solkan–Grgar út kapásból hajtűkanyaros hegymászással indul, de még tekerhetőek az emelkedők. Nagyjából a Mátraháza–Kékestető úthoz hasonlított. Aztán jött a fekete leves, a kiágazás Sveta Gora felé. Az út elején kiraktak egy 15–30 százalékos emelkedőre vonatkozó táblát, nem is bonyolították tovább. Egy métere sem volt sík, és a dög melegben lassú volt a haladás. Aztán már nem is bírtam, toltam a bringát, de még az is nehéz volt. A negyedóránkénti harangjáték viszont egyre közelebbről szólt, és a jó másfél órás, kimerítő hegymászás után végre megérkeztem. A szent hegyen alig volt valaki, turista rajtam kívül senki. Egy rémesen hitvány étterem működött fönt a kolostor és a kecskék mellett, hááát...
Lefele már kicsit gyorsabb volt, és bár a fékek alaposan melegedtek, két perccel az indulás után már Olaszországban voltam! Körülnéztem Goriziában, kiélveztem a vár alatti gyalogos–bringás alagút frissítő klímáját, aztán hazatekertem. A gépet még gyorsan fölraktam a vonatra, a hazaút reggelén ismét autóba kéretőztem Štanjelig, hogy az érkező vonatot lefotózhassam. Innen már együtt vonatoztam a biciklimmel és a láthatóan kimerült utasokkal.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
