A reptérrend és a birkák

Ma időutazásra hívlak benneteket… Időutazásra, egy olyan korba, amikor a Ferihegyi repülőtéren az 1-es terminál még működött, sőt, ez volt az egyetlen terminál, és teraszáról délkeletre nézve csak a lustán nyújtózkodó futópálya és a zöld mező volt látható. Az új repülőtér, az új torony még szunnyadt a tervezők álmai között, várva, hogy egy nap valósággá ébredjenek.

Annál valóságosabb volt azonban a birkanyáj, amely a zöld mezőn legelészett, a kis puli, amely csaholva terelgette a nyájat, fél szemét mindig a rekkenő hőségben is subája alatt rejtőzködő juhászon tartva. Persze a terminál teraszán és a régi toronyban a csaholásból semmit nem lehetett hallani, hiszen a távolság és a repülőgépek zaja több mint elegendő volt elnyomni azt. De hát hogyan került a nyáj, a puli és a juhász a repülőgépek közé?

Ahogyan azt kedves olvasóim közül sokan bizonyára tudják, mielőtt a nagy, nehéz repülőgépek megjelentek a színen, egy repülőtér jellemzően sík, füves mezőt jelentett. A keményre taposott földön elterülő rövidre vágott fű semmi mással nem helyettesíthető rugalmas alapot adott a földre visszatérő gépek fogadására. Persze ahogy a gépek tömege nőtt, előbb utóbb elkerülhetetlenné vált az aszfalt vagy betonborítású futópálya megjelenése. Hiába, nem okos dolog egy 747-essel a fűre szállni... legalábbis, ha az ember még később is akar vele repülni.

Persze a mai napig vannak repülőterek, ahol csak fű van, sőt, olyanok is, ahol a beton futópálya mellett van egy hosszabb-rövidebb füves leszálló mező is, kényszerhelyzet esetére, vagy ha a egy kisgép pilótája mindenképpen a fű puhaságát részesíti előnyben a beton kemény realitásával szemben. Ferihegy ez utóbbiak közé tartozott.

Mondanom sem kell, hogy a füves leszállómezőt nagyon ritkán használtuk. Ennek ellenére, karbantartása napi feladat volt. A talaj tömörítése, a fű hossza, az esetleges akadályok eltávolítása mind hozzá tartozott az elvégzendő munkákhoz. Manapság egy 787-es kapitánya valószínűleg rossz szemmel nézné, ha a pálya mellett legelésző birkanyájat venne észre, de abban a régmúlt időben az ilyesmi nem volt feltűnő. Az ok egyszerű volt. Semmiféle gép nem képes olyan precizitással és egyetlen munkamenetben létrehozni az ideális talajtömörítést és fűnyírást, mint egy birkanyáj, mely ráadásul egy menetben saját magát is feltankolja.

Ferihegyen egy hatalmas bajszú öreg juhász, intelligens kis szolgája, egy éjfekete puli és jókora nyáj képviselte a fűkarbantartó brigádot, amely tökéletesen integrálódott a pörgő propellerek és az egyre gyakrabban megjelenő sugárhajtóművek zajos világába. Soha, egyetlen egyszer sem voltak útban az érkező vagy induló gépeknek, miközben egyfajta kellemes, vidékies légkört hoztak a repülőtér mechanikus környezetébe.

Ahogy nőtt a forgalom, a reptér vezetői egyre jobban aggódtak, hogy a korábbi tökéletes biztonsági helyzet ellenére egy nap mégiscsak megtörténhet a baj, ha egy pár kóbor birka és az őket üldöző csaholó segéd netán a futópálya közelébe téved.

Több értekezletre is sor került a témában, amíg a végén megszületett a döntés: az öreg juhász kapjon egy rádió adó-vevőt amelyen át a torony tájékozatni tudja, hogy melyik a használatos futópálya irány, és hogy mikor jön gép, segítve ezzel, hogy a megfelelő távolságot tartsák a halálos veszélytől. Az az opció, hogy esetleg tiltsák ki a nyájat a repülőtér területéről, fel sem merült. Régi szép idők…

A juhász, hatalmas bajsza kipödörve, mint mindig, gyanakodva szemlélte a kis varázsdobozt és a rajta lévő gombok gyűjteményét. Kényelmetlen érzései csak nőttek, amikor a doboz sistergő hangon megszólalt, és egy férfihang udvariasan megkérdezte, hallja-e az adást. Mindennek ellenére nem sok időbe telt, mire megtanulta, hogyan kell a kis dobozt kezelni, és hogyan kell az abból jövő instrukciókat értelmezni. Amikor visszatért nyájához, ráncos arcán az új tudomány örömének mosolya ragyogott.

Másnap, amikor a nyáj szokásos szorosra zárt menetben kivonult a mezőre, a repülőtéri irányítók érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz, hogyan fogja a juhász kezelni az új technikát. A megegyezés az volt, hogy a torony a használatos futópályát a pályairány bemondásával fogja jelezni. Ennek alapján a juhász tudni fogja, melyik területekre nem szabad menniük, és hol milyen távolságot kell a pályától tartani.

Mint rendesen, a szél ezen a napon is a 31-es pálya használatát indokolta, így a legeslegelső juhászi üzenet úgy szolt, hogy „Leszállás irány 31”, jelezve, hogy az érkező gépek délkelet felől jönnek majd. A válaszként érkező „Roger” határozottan alföldi akcentussal hangzott a toronyban, de ettől függetlenül a távcsövön át figyelő irányítok láthatták, amint a kis puli néhány másodperc múlva már terelte is a néma népet, pontosan a megfelelő irányba, el a veszély útjából.

Az elkövetkezendő hónapok során az öreg juhász soha, egyetlen egyszer sem vétett hibát.

A bevezető irányítás egyik csoportvezetőjét hajtotta a kíváncsiság: hogy csinálja ezt? Egy szép tavaszi reggelen beült a startkocsiba, és kiment meglátogatni a juhászt. Amit ott talált, a parancslánc olyan tökéletes példája volt, amit bármely hadvezér megirigyelhetett volna. A juhász megtanította a kis szőrös segédnek, hogy a különféle kulcsszavak mit jelentettek, melyik terület volt biztonságos és melyik nem! Neki csak annyi dolga maradt, hogy jó hangosan megismételje a rádión hallott kulcsszót, és az intelligens kis puli máris rohant és terelte a birkákat a megfelelő irányba. De volt még más is.

A juhász, jóllehet nem volt birtokában különösen magas szintű ismereteknek (melyekre nem volt szüksége amúgy sem), a természet gyermekeként nőtt fel és élte egész életét. Neki a szél iránya, a felhők formája, az ég színe sokkal többet mondott, mint egy átlagos repülőtéri irányítónak. Nagyon hamar rájött, hogy mi a kapcsolat a szél iránya és sebessége, és a leszállási irány között, és mikor a szélirány és erősség eleget változott, hogy ez már indokolta a pályaváltást, előre elkezdte átrendezni a nyájat. Így aztán nem egy esetben, mire a váltást bejelentő üzenet megérkezett, szinte kész is volt jelenteni, hogy végrehajtotta az utasítást. Mindezt abszolút pontossággal végezte, soha nem túl hamar és soha nem túl későn… A mindig is erősen magyarosan hangzó „Roger” inkább egyfajta udvariassági formula volt számára, mint igazi nyugtázás.

Az idők múlásával persze az öreg juhásznak és szorgos nyájának mégiscsak el kellett tűnnie a repülőtérről, hogy helyüket gépek vegyék át. A munka precizitása csökkent, a hibák száma nőtt.