Nemzetközi összeköttetések: a háló lyukas, a varrónő eltűnt

Lassan teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy színtől és ideológiától függetlenül egyetlenegy magyar kormányzat sem tud mit kezdeni a vasúti közlekedéssel – úgy en bloc. A témának kormányzati berkekben nincsenek szakértői, akik pedig állítólag vannak, azok többnyire önjelöltek, akik – többé-kevésbé átlátható szitát tartva szemünk elé – valamilyen kurtításban, rövidtávú megtakarításban, szüneteltetésben, megszüntetésben érdekeltek. Mindezek elsőszámú velejárója természetesen a ködösítés, a mellébeszélés, kihasználva, hogy a széles közvélemény – mint általában mindenben – vasútügyekben is járatlan, tehát nem kell szélesebb tiltakozásokkal számolni, ha megszűnik, ritkul, vagy rövidebb szakaszon jár, esetleg kisebb kapacitással, egy-két-há többletátszállás beszúrásával.

Hogy a szakértők ilyen érdekek mentén ténykednek, az nem meglepő, mint mindennek, a szakértésnek is piaca van, ahol jól érzékelhetők az elvárások. A nyitott szakértési piac egyik fő elvárása, hogy legyen olcsóbb a vasút, ezzel ellentétben mondjuk a vasút és a településhálózat alakításának összefüggései a szakértési piacon nem megjelenő témák, ugyanúgy a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség összefüggései sem. Ha a sarki piacra kinézünk, ott is többnyire tigrismintás falvédőt találunk, ellenben Miele-mosógépet hiába keresnénk. A fenti absztraktabb, de nagyon fontos problémáknak ugyanúgy nagyon szűkös a piaca, mint magyar viszonyok között a Miele-mosógépnek, ezért a szakértés megmarad a népszerű, felfogható, értelmezhető keretek között. Rövidebb lesz, ritkul, többletátszáll, megszűnik. Ellenkező esetben nem, mégsem ritkul, nem lesz kevesebb, nem kell átszállni és mégsem szűnik meg. Fontos tudni, hogy ezekben az esetekben az ellenhír éppen úgy alátámasztja a koncepcióhiányt, a tehetetlenséget és az ad-hoc döntéseket, mint maga az alaphír. Az érintett vonal kabátlopási ügybe keveredett, és hosszútávon már az Isten sem menti meg attól, hogy valami nagyon tragikus történjen vele. A pusmogás elindult, a végjáték elkezdődött.

Vannak néha kivételek, persze, de a kivitelezés minősége itt is mutatja, hogy szó nincsen trendfordulásról, hanem izzadtságosan megtett, ideig-óráig szóló engedményről, és alig várjuk, hogy mindent a lehető leghamarabb vissza lehessen csinálni. A pecsma.hu után sajnos portálunk is belefutott abba a hibába, hogy tények helyett a vágyainkat közvetítette hírként. Nem, természetesen szó nincsen arról, hogy közvetlen vonat fog közlekedni Pécs és a horvátországi Eszék között, a jónéhány éve alvó határátmeneten keresztül. Nem, a Bz szépen eldöcög Pélmonostorig, azaz a határon túli első településig, ahol át lehet szállni Eszék felé, majd visszadöcög Villányon át Pécsre. Térségünkben semmiképpen nem természetes, hogy két, egymástól jó száz kilométer távolságra lévő, egyenként bőven százezres lélekszám felett lévő város között jól kihasznált vonatok futnak, értelmes menetrenddel. Nem, itt az a kézenfekvő, ha a magátólértetődő járatíndítás helyett hőzöngve kérdezgetjük, hogy ugyan, ki utazna ott és mi célból?

Esetleg, ha már nagyon szorít a cipő, akkor egy békéltető, tüskét a köröm alól kihúzni igyekvő miniszterelnöki látogatás környékére időzíthetünk egy olyan populáris akciót, hogy a Bz a Villányban alapjáraton történő ácsorgás helyett azt az időt egy Pélmonostorig történő el- és egy onnan visszagurulással töltse el. Nem valószínű, hogy az akció a kollektív emlékezetben mélyebb nyomot hagyna, ezért bármikor le lehet fújni az intézkedést és vissza lehet térni a végekről való lassú, tervszerű visszavonulások stratégiájához.

Amit egyébként a másik, már említett, bár szerencsére félúton megfojtott intézkedés is jelképezett volna: A 114-es számú Debrecen/Nyíregyháza és Csenger közötti vasútvonal, amely a határtól (és Szatmárnémetitől) néhány méterre ér véget (a vágány nélküli alépítmény Szatmárnémetiig megvan), nem a szintén százezres (és felerészben magyarok által lakott) Szatmárnémeti és a közeli, anyaországbéli megyeszékhelyek(!) közötti legadekvátabb összeköttetés potenciális eszköze lehetne, hanem egy, a központból (Budapestről) nézve periférikus, felesleges, elsorvasztásra ítélt kapcsolat.

Ha nem most, akkor jövőre. Vagy azután. Az ítélet láthatóan megszületett, a végrehajtás ideje még kérdéses. Hiszen jól látjuk: a tízévenként újra és újra feltörő vonalbezárási buzgalom tárgyai mindig ugynazok (a részben jó állapotban lévő) vonalak. Legalább a lista változna néhanapján, akkor beszélhetnénk némi kreativitásról, de hogy mindig csak ugyanazt halljuk...

* * *