Mondatok a Malévről

Ezt a riportkönyvet: „A repülést szolgálták”, még ne keressék a könyvesboltokban. Pedig gyaníthatóan ér annyit, mint néhány gazdasági összefüggésekről és politikai összeesküvésekről szóló elemzés: maguknak a légitársaság egykori alkalmazottainak a szavaiból rakható össze a mozaik, a valaha sikeres légitársaság képe, amely azonban valahogy mindig is magában hordta a gyengeségeit, végső soron a bukás esélyét.

Mi volt a szép ebben a világban és mi volt az elkeserítő, hogyan tartotta a Malév és a repülés szeretete össze ezt a több, mint vállalatot? A szokásoktól ugyancsak eltérően ebben a kötetben nemcsak a döntéshozók beszélnek, egykori vezérek, repülési igazgatók, osztályvezetők, hanem az „egyszerű” pilóták, sztuvik, külképviselők, rampások, jegyeladók, földi utaskísérők, gépkocsivezetők. Azt a sablonos szöveget szokták erre ráhúzni, hogy „a Malév alulnézetből”: de ez nem alulnézet, inkább egy sokaknak tényleg misztikus világ gazdag belső rajza, sorsokkal, sztorikkal, valóságos figurákkal.

Nem tudom, mennyire a magyar könyvkiadás, vagy mennyire a magyar repülés állapotát jellemzi (mindkettő elég nagy bajban van), hogy Veréczi Zsuzsa remek kötete a szerző erőfeszítései ellenére még nem kapott annyi támogatást, hogy fedezze a kiadás és a nyomtatás költségeit. Az iho/repulés most némi ízelítőt nyújt a beszélgetésekből: egy-egy mondat, bekezdés nevek nélkül is jellemzi mind a riportokat, mind a szereplőket, mind a Malév egy-egy korszakát. Reméljük, egyszer majd kézbe vehetjük az egész könyvet.

„A vonat a repülőtér mellett ment el és én irigykedve néztem az ablakból a felszálló gépeket. Úgy éreztem, ott szeretnék dolgozni a kerítésen belül.”

„1975-ben is csak protekcióval lehetett bekerülni. Az összes nagykövet összes gyereke ott dolgozott nálunk, 15-ből 12 nagykövet gyereke volt, én meg a nagykőrösi gimnazista.”

„Amikor elkezdtem repülni, akkor volt a piros az egyenruha. Utána volt a nyári galambszürke, aminek a télije barna volt terrakotta felsővel. Utána jött a Pierre Cardin és aztán a mai napig hordott kék, zöld csíkkal. Nekem a Cardin tetszett a legjobban, azt lehetett a legjobban variálni.”

„A katasztrófa okát máig homály fedi, de ez volt az az eset, amikor rádöbbentünk, hogy mi mindenhez nem értünk. Ezután küldtek el egy 6 hetes eseménykivizsgáló tanfolyamra Leningrádba, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen róla, mikre kell figyelni.”

„…kezdő stuvi koromban még nem szoktam a turbulenciát, egy hirtelen széllökéstől ráborítottam a franciasalátát egy utas fejére… Annyira zavarba jöttem, hogy a forró damasztszalvétával kezdtem el törölgetni a fejét …”

„A kormányrepüléseknél az volt jó, hogy kivittük a kormányfőt, és ha ő ott maradt, akkor maradt a személyzet is… Így csöppentem bele mondjuk a 10 napos moszkvai kongresszusba is, ami azért nem volt annyira felemelő. Most így utólag, annyi pálinkát még életemben nem ittam meg, mint az alatt a 10 nap alatt, hogy bírjam el viselni a körülményeket.”

„Óriási felelősség van a pilótákon, és aki ezt nem tudja elviselni, az nem oda való. Nagyon érdekes, hogy milyen különböző módon vezetik le a feszültséget. Van, aki zongorázik, van, aki rajzol, van, aki vitorlázik. De mindannyian, akik a fedélzetre lépünk, rájuk bízzuk az életünket.”

(A repülési igazgatóról) „Az egész nap be volt osztva szinte óráról órára, az aláírókönyv dugig volt, amikor is fél 9-kor kilépett az irodájából talpig egyenruhában, hóna alatt a sapkával, kezében táska, én megrökönyödötten kérdeztem: hát, te hova mész??? És ő széles vigyorral: nincs személyzet a Párizsra!!! És már ott sem volt! Az ajtóból visszaszólt: Zsuzska, intézzetek el mindent!”

„Egyenruhában jöttem haza, egyrészt jelképesen, aztán itt az étkezőben, amikor vettem le a zakómat, készült rólam egy fotó, az lett a címe, hogy „Ölég vót”... Előfordult, hogy reggel felkeltem, borotválkoztam, letusoltam, készülődtem, hogy el ne késsek, mikor kérdezi a barátnőm: hova készülsz, öreg? Ó, az Istenit, tényleg, hova is?”

„… amikor rossz idő volt, meg tudtuk, hogy ahova megyünk ott is zuhog az eső, rossz idő lesz, köd vagy hó, vagy akármi és akkor a lányok bejöttek, hoztak egy kávét és a fülembe súgták: hú öreg, de jó, hogy te vagy itt. Mondom, miért, mindenki ugyanígy… Neem, jobb, hogy te itt vagy. És ez nagyon jó érzés volt.”

„Az volt az elve, hogy, ahol emberek élete forog kockán, ahol egy nemzeti vállalat presztízse a tét, ott a legapróbb dolgokban is rendnek kell lennie, mert másképp magunk járatjuk le a Malévet és az országot.”

„Nagyon sajnálom, hogy ezt a rengeteg tudást, ami nekünk és a nálunk idősebbeknek és a nálunk fiatalabbaknak is a fejében volt a repülésről, ezt szétzilálták… Magyarországon erre nincs semmiféle állami képzés. Tehát ez nem olyan, hogy valaki textilmérnök, vagy gépészmérnök, vagy orvos, aztán kijön az egyetemről és nagyjából tudja mi a dolga. Mert nincs ilyen.”

„…a Malévnál olyan légkör volt, hogy akár az egész életedet is letöltheted ott, a családodat is oda viheted becsületes munkára, mozoghatsz minden irányba, és tulajdonképpen a törzsgárda lojalitást nagyon erősítették. Ehhez képest… közlik veled, hogy ki vagy rúgva, ráadásul jön a helyedre valaki, aki személyiségében is, szakmailag is sokkal-sokkal alattad áll, hát ez rengeteg embernek feldolgozhatatlan és én nem csodálom, hogy volt, aki ebbe belehalt.”

„Az a csodálatos 54-es, amikor felszállt! Annak a hangja, amikor elhúzott ott a pályán! Álltam a pálya szélén, amíg fel nem szállt, hogy minden rendben van-e. Aztán az irodában még megvártam, hogy Pesten leszálljon és jóleső elégedettség töltött el… Büszke voltam, hogy mindenki elégedett, a személyzet, az utasok, és én is.”

„Varsóban három repülőtér volt: a nemzetközi, a belföldi és a katonai, illetve a kormányreptér. Ezt a hármat egyetlen jégtelenítő szolgálat látta el. Mit volt mit tenni, magamhoz vettem néhány üveget és bemutattam a jégtelenítőknek. Éppen a British Airways gépén dolgoztak, és ha hiszed, ha nem, ott hagyták félbe, és lefújták a Malévet. A négy üveg magyar bor megtette hatását.”

„Volt egy megrögzött pálya, benne ragadtak abban a szocialista ideában, hogy Nyugat-Európa, termeljük a dollárt, meg a svájci frankot. Nem is gondolkodtak abban, hogy Balkán, Kelet-Európa. Pedig például a vasúton ez régen megoldott volt. Jött az Adriáról a hal, pakolták át, és vitték tovább, tudtak hálózatban gondolkozni. Nem tudom hogyan és miért sikerült ezt kinevelni az emberekből? Meg azt, hogy tudjunk nagyban gondolkozni.”

„Aki egyszer az élete során a Malévnál dolgozott, az vagy megszökött egy év múlva, hogy ő ezt nem bírja tovább, vagy egyszerűen az lett az élete és akárhová került, ha azt mondják…”

„…amikor az Il-18-asokat kivontuk a forgalomból, és nem volt mivel pótolni, a Bábolna nem veszített piacokat, mert helyettünk megjelent az Air Algerie Herculesekkel, később 737-esekkel, jött ide az Iran Air 707-esekkel, az Iraq Airways 707-esekkel. Vagyis aminek el kellett mennie, az elment, csak hát a pénz megint nem a mi kasszánkba folyt be.”

„Úgy gondolom, hogy jó időben jöttem el… Állandóan vezetőcserékről hallottam. Annyira lecseréltek mindenkit, hogy szinte senki nem maradt, aki kellően értett volna a repüléshez és légiközlekedéshez.”

„…a családi helyzetünk olyanná vált, hogy ezt a bolond időbeosztást már nem tudtuk tolerálni. De megszakadt a szívem, hogy ott kellett hagyni. Most pedig megszakad a szívem, hogy vége a cégnek. Rettenetesen sajnálom a volt kollégáimat. Én már megtaláltam az utamat, de velük mi lesz?”

„Az állami vállalatoknál nem volt erős alapja annak, hogy számok alapján döntsenek. Szerintem egy gazdálkodó szervezetben a gazdasági döntések nem a megérzés, hanem a számok alapján kell, hogy történjenek. Én ennek a híve voltam, ezt próbáltam erősíteni, és ezt nem mindig vették jó-néven a kollégák.”

„Számtalan kollégát látok, akik a repülésben dolgoztak, akaratukon kívül kipörögtek az állásból, tehetséges emberek, de nem tudják magukat eladni, nem csak azért, mert Magyarországon kevés a lehetőség, hanem mert nem érzik, hogy a kapcsolatokat fel kell tárni, keresni kell. Építeni kell a szálakat. Próbálkozni kell.”

„Nem hősnek kell lenni, főleg nem közforgalmi repülőgépen. Nem extra pilótának kell lenni. Azt kell megcsinálni, hogy az utas biztos legyen benne, hogy el fog jutni A-ból B-be. Ezt kell nyújtani, sem többet, sem kevesebbet.”