Vilnius, végállomás

Vilnius nem nagy város, mindössze két és fél debrecennyi lakosa van, nemzetközi repülőtere is ennek megfelelő méretű. A repülőtér létesítményei még 1954-ben épültek ki, amikor a ma független Litvánia még a Szovjetunió része volt. A Dmitrij Burdin és Gyennagyij Jelkin által tervezett komplexumot hadifoglyokkal építtették meg. A korábbi átépítések és módosítások után ennek az épületegyüttesnek az ismételt bővítése vált most szükségessé, részben a repülőteret és a várost összekötő buszjárat megállójának elhelyezése, részben százötven új parkolóhely létrehozása miatt. A tizenegy új autóbuszállásból öt felett feszült ki a vasbetonszerkezet, amelynek esztétikája igazán akkor érthető meg, ha a szemlélő rendelkezik némi előképpel a balti államok környezetkultúrájának terén.

Építészetükre jellemzőek a nagyon takarékos, tisztán formált, már-már klasszicizálóan steril tömegek, enyhe fény–árnyék játékok, nagy, sima felületek, minderre persze a szovjet uralom alatt, az ötvenes évek első felében itt is uralkodó szocialista-realista építészeti felfogás sajátos és le nem tagadható birodalmi fényt vet, elég csak megnéznünk a szomszédos repülőtéri főépületet.

Az új buszvégállomási csarnok a meglévő főépület egyik végéhez tapad hozzá, és a parkolóház bejáratához vezető fedett közúti rámpa határolja. A nyersen hagyott betonfelület, mint fő arculati elem szinte az egyetlen helyes választás volt a szocreál terminálépület, és a könnyűszerkezetes parkolóházi rámpa közvetlen szomszédságában, hatására az épület inkább tartozik a környezetében lévő útburkolatokhoz és a kifutópálya betonjához, mint az épített környezethez, vagy valamely mértékadó épülethez.

Hogy az építmény inkább az előtte elterülő parkoló egyszerűségéből meríti anyagi és formai jellemzőit, az is megerősíti, ahogy a parkoló burkolatai befutnak a tető alá, és viszont, az épületre utaló jelek jelennek meg szemben, a parkolóban. A szemközti oldalon, a parkolóautomatát fedő előtető az buszpályaudvar kistestvére, szinte kijelöli azt a pontot, ahonnan a legszebb kompozícióként tárul fel a létesítmény, tetején a külön esztétikai és tipográfiai élményt jelentő feliratokkal.

A nagyon trendinek tűnő diagonális elrendezés tipikus példája a funkcióból (a halszálkamintában elhelyezett indulóállásokból) levezetett esztétikának, innen kezdve minden hegyes, vagy tompaszögű, beleértve a hátfalon ritmikusan sorakozó ablaknyílásokat is. A szándékosan durván formált építményre aztán a szintén diagonális irányban futó, a kocsiállásokat kijelölő világító ledcsíkok teszik fel a koronát. Persze az egész alkotás éjszaka a legszebb, amikor a sima falfelületek egésze fénylik a melegfényű ledcsíkok hatására.

A 2017-ben átadott létesítmény 251 négyzetméteres, az építész Tomas Noreika volt.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!