Négyszáz oldal a magyar légi közlekedésről

Február harmadikán, a Malév bukásának évfordulóján még csak mondatokat idézhettünk a kéziratból, de most már kézbe fogható, forgatható a könyv, a ferihegyi repülővilág különleges összefoglalója. A szerző, Veréczi Frick Zsuzsa ugyanis a Steksz-házban tartott könyvbemutatón erősen hangsúlyozta: nem egyszerűen a légitársaságról készült a „beszélgetőkönyv”, hanem a repülőtérről, az ott dolgozók sokszínű, mégis összetartó közösségéről.

A Malév bukása óta megjelent sokféle riportkönyvhöz képest ez a kötet abban is nagyon más, emelte ki a szerző, hogy nem a légitársaság leállásának okait firtatja, hiszen a beszélgetések jó része még akkor készült, amikor működött a Malév. Ugyanakkor az olvasó sok részlet megismerésekor mégiscsak érzékelhet valamit a bukás okaiból is, a könyv jó néhány szereplője emleget érthetetlen intézkedéseket, sokan beszélnek a vezérigazgatók viharos váltásairól és sok minden másról, ami azért jelezte a súlyos belső bajokat is, különösen a történet utolsó éveiben.

És még egy fontos különbség más kötetekhez képest: Veréczi Zsuzsa, aki sok éven át maga is Malév-alkalmazott volt, többek közt épp ezért fogott bele az interjúk elkészítésébe, mert a más Malév-könyvek szerzői általában a vezérekkel, a pilótákkal, a légiutas-kísérőkkel foglalkoztak, és nem érdekelte őket az a rengeteg ember, akinek a munkáján múlik, hogy egy gép pilótáival, légiutas-kísérőivel, és persze utasaival és poggyászával elindulhasson a repülőtérről. Ebben a könyvben tehát megszólal a forgalmista, a rakodó, a jegykezelő, az informatikus, a műszaki ágazat képviselője, a repülőgép-szerelő, a cargós, a vámos és az anyagbeszerző, akikről eddig alig esett szó, és akik ugyanúgy megérdemlik a megemlékezést, mint a vezérigazgatók.

Speciel a Malév vezérigazgatókból gyaníthatóan a kelleténél is jobban volt ellátva működése utolsó két évtizedében. A kötetben is szerepel kettő, a könyvbemutatón is részt vett egy közülük, bár Kovács Ferenc nem győzte hangsúlyozni, hogy enyhén szólva nem a vezérigazgatóság volt a legkellemesebb emléke a társaságnál töltött évtizedekből. Leginkább egykori varsói képviselet-vezetőként beszélt a könyvről, illetve az emlékeiről, és két fontos elemet emelt ki az általa egykor szeretett légitársaságból: egyfelől a családias jelleget, ami azt jelentette, hogy mindenki segített mindenkit, mindenki tanult mindenkitől, egymást támogatva működtek emberek és szolgálatok. A másik, amit Kovács kiemelt, a szakma szeretete és tisztelete volt, ami szerinte erősen elhalványult az idők múlásával.

A kötet egyik leghosszabb beszélgetése a Malév egyik legnépszerűbb egykori pilótájával készült: Somogyvári József, ismertebb nevén „Soma kapitány” a könyvbemutatón is szolgált olyan sztorival, ami ráadásul nem is szerepelt a kötetben, ezzel is jelezve, hogy van még bőven „nyersanyag” a további gyűjteményekhez. A meglehetősen vad sztori egy varsói megközelítéssel kezdődött, amikor is a torony közölte, nem lehet leszállni, a pálya foglalt: mint kiderült, a pályát tankok foglalták el sűrű tömött sorokban, ebből persze behatárolható volt a sztori időpontja is: 1980 decembere, a Jaruzelski-féle puccs. A Tu–154-es kénytelen volt átstartolni és tovább repülni, de nem volt annyi kerozinja, hogy a következő célállomásig, Leningrádig eljusson. Leszállt tehát egy repülőtéren, ahol „sok kis hegyes orrú gép” között gurult be, és sok egyenruhással kellett valamiképp megtárgyalni az üzemanyag kérdését. Végül sikerült egy a nadrágján furcsa csíkokat viselő illetővel megteremteni a kerozin/magyar bor árucsere alapjait, úgyhogy 18 helyett húsz tonnát pumpáltak a gép tartályaiba, ami viszont a felszállást nehezítette meg. De a történet igazi csattanója nem is ez volt, hanem hogy mennyit kellett magyarázkodnia a kapitánynak – itthon, mivel nem tudott számlát felmutatni a borban kifizetett üzemanyagról.

Végül a könyv hősei közül Aczél Ferenc egykori forgalmista beszélt, aki a közönség hangos derültsége közepette próbálta cáfolni azt a róla szóló, és a könyvben is szereplő történetet, miszerint az ifjú alkalmazottat „kigurították a betonra stornóval (rádióval) a kezében, és lányos zavarában elkezdett irányítani egy éppen leszálló gépet, majd meghajolt a beton felé”. A sztorikon túl ő arról beszélt, mennyire személyes világgá vált sokak számára a repülőtér és a repülés, olyannyira, hogy egész családi dinasztiák alakultak, de persze most már az ő lánya sem a kékorrú, hanem a lila-fehér gépeken repül.

A könyvbemutató a hivatalos szakasz után gyakorlatilag kötetlen szakmai-baráti találkozóvá alakult. Veréczi Zsuzsa több mint négyszáz oldalas kötete azonban egyáltalán nem csak a szakmai körein belül érdekes, sőt: aki nem ismeri a repülést, de érdekli, vonzza valamiképp, annak a számára is hihetetlenül gazdag forrás és élvezetes olvasmány ez a könyv, még akkor is, ha mostanság arra már alig-alig van esélye bárkinek, hogy életét hozzákösse a magyar polgári légi közlekedéshez. De hát annál fontosabb megőrizni annak dokumentumait, emlékeit, amikor a magyar légitársaság, a magyar légi közlekedés még nemcsak hogy létezett, de egy különleges, a maga módján varázslatos és pezsgő életet élt Ferihegyen.