VIP-repülések anno 2: <br>Koreai pá pá to

Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Ferihegy történetének legmókásabb VIP mozgását egy koreai delegáció hozta. Ugyan az észak-koreai légitársaság nem repült Budapestre, egyik gépük időről időre megjelent, ki tudja milyen célból. Mert, hogy utasok nem szálltak ki belőle az biztos. Sokszor gondolkodtunk rajta, hogy vajon hány gépük lehet, mert hozzánk mindég ugyanaz a P-552 lajstromjelű Tu-154 jött. A koreai járat egyfajta legendává vált és a bevezető irányításnál sorsot húztunk, hogy ki dolgozzon mikor a pá pá to (ahogyan az angolul alig beszélő személyzet a lajstromjelet kiejtette) érkezik… a szerencsések veszítettek.

Legjobb esetben is egy rémálom volt irányítani őket. Mindent háromszor el kellett mondani, és még akkor sem volt biztos, hogy megértették, vagy ha meg is értették, hogy az utasítást végre is hajtják. Bal kezük is több volt a szokásosnál és így nem egyszer a jobbfordulót is balra sikerült végrehajtani. Amikor aztán egy nap meghallottuk, hogy röviddel ebéd után pá pá to VIP delegációval érkezik, azonnal sajnálni kezdtük, hogy nem mentünk aznap betegszabadságra.

A problémák sora már a protokolosoknál kezdődött, mert még mielőtt jó öreg pá pá to barátunkat átvettük volna a frekvencián, az 54-esnek kijelölt állóhelyet vagy háromszor megváltoztatták. A legutolsó állapot szerint a gépnek a terminál előtt kellett megállnia. Hogy érthető legyen ennek fontossága, tudni kell, hogy abban az időben még nem voltak utashidak. A repülőgépek szép hosszú sorban álltak a betonon, pár száz méterre az épülettől, gyönyörű látványt nyújtva a teraszon nézelődőknek. Lent a betonon úgynevezett „beállítók” működtek, az ő feladatuk volt, hogy az érkező gépeket kézjelekkel beintegessék a kijelölt állóhelyre. Volt néhány önjáró lépcső is, ezek családias zümmögéssel, akkumulátorról működtek és méretükhöz képest meglepő fürgeséggel tudtak a gépekhez nyargalni, hogy hátukon az utasok kényelmesen tudjanak ki és beszállni. Ferihegy akkori hangulatához tartozott az a néhány kerékpár, amit a beállítok használtak a betonon való gyorsabb közlekedéshez.

Pá pá to nagyobb baj nélkül leszállt, és mikor jelentette, hogy látja a beállítót, a torony utasította, hogy kövesse a beállító jelzéseit és engedélyezte, hogy kikapcsolja a rádiót. Mint rendesen, a gép további mozgása ettől kezdve a földi személyzet kezében volt.

Az 54-es békésen ballagott az előtér felé, ahol a beállító és biciklije, az elektromos lépcső és egy hosszú sor fekete autó várta, ez utóbbiak a szokásos VIP járművek… Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi vonta el a koreai pilóták figyelmét, de fittyet hányva a beállító jelzéseinek, csak jöttek, jöttek… és egyre csak jöttek az épület felé és úgy tűnt, semmiféle jelzés nem tudja őket megállítani.

De aztán az utolsó pillanatban elegánsan jobbra fordult a gép és megállt párhuzamosan az épülettel, pontosan a fogadó bizottság előtt. Csak egy baj volt, a gép ajtaja most pont az ellenkező oldalra nézett…

A protokol főnök a haját tépte és szinte hisztérikusan ordított oda a beállítónak: Azonnal fordítsd meg őket!!!

A beállító, fiatal srác, aki még csak pár hete dolgozott önállóan, felkapta a kerékpárt és a gép szárnyvége alatt lehajolva rohant az orr felé, már futtában integetve a személyzetnek, hogy ne állítsák le a hajtóművekt és kövessék őt. Az 54-est nem lehetett megfordítani ott ahol állt, legalábbis anélkül, hogy a várakozó fejeseket meg mindenki mást a hajtóművek Pestlőrincre fújnának, ezért a beállító az egyetlen logikus dolgot tette, amit tehetett. Felugrott a biciklire és erősen taposva a pedált, kezével megint integetve a koreai pilótáknak, hogy kövessék, elindult az előtéren, az északi pályavég felé, ahol a gép meg tud majd fordulni.

Az önjáró lépcső vezetője volt az első, aki felocsúdott és átlátta a helyzetet. Bár nem volt teljesen biztos benne, mi is történik, azt a következtetést vonta le, hogy megint megváltoztatták a gép állóhelyét! Az, hogy neki nem szóltak, semmit nem jelentett, viszont még gondolni sem mert arra, mi történik vele, ha a gép ajtóit azért nem lehet majd kinyitni, mert nincs ott a lépcső! Az indítókart előremenetbe lökve, zümmögő villanymotorjától maximális teljesítményt kérve elrobogott a lassan guruló 54-es után. A sor fekete autónak viszont a lépcső lehetett a jel, mert ők pedig a lépcső után eredtek, hosszú, fegyelmezett sorban.

A fogadó bizottságnak, nemkülönben az ablakból nézelődőknek, de még a torony személyzetének is, elképesztő látványban volt része. Elől egy biciklin tekerő ember, mögötte a Tu-154-es, a mögött egy lépcső és egy sor fekete autó vonult el jobbról balra. Ilyen összeállítást még soha senki nem látott.

Az őrjöngő protokolfőnök a toronyba telefonált, de ott csak azt tudta meg, hogy a géppel nincsen rádióösszeköttetés, a beállítónál pedig nincsen rádió. Semmit nem tudnak tenni… De hát hova lett a VIP-et szállító repülőgép?

A kérdésre a válasz pár másodperc múlva már meg is adatott. Az 54-es hajtóműveinek hangja ismét erősödni kezdett és ezúttal balról jobba haladva újra feltűnt díszmenet. Igaz, most a biciklin tekerő beállító mögött a lépcső jött és csak azután következett a repülőgép. A lépcsős kolléga a forduló közben sikeresen megelőzte a gépet, leginkább, hogy ne kelljen a hajtóművek forró leheletét élvezve igazgatnia az önjáró szerkezetet.

Ezúttal a beállítónak sikerült a személyzet figyelmét megtartania és nem sokkal később a gép, orrát kecsesen a föld felé billentve, mintegy elnézést kérve a hibáért, ismét megállt az épület előtt, de most már az ajtókkal a megfelelő oldalon.

Korean pá pá to és VIP utasa megérkezett…