Űr-rebellió Farnborough-ban: a magánszektor forradalma

A repülés fenegyereke, az extravagáns kalandor-milliárdos, az emberi űrrepülés egyik rebellise, aki jövő évtől ezreknek és ezreknek nyitja meg az utat az űr felé, már akik ehhez megnyitják a maguk pénztárcáját, szóval Sir Richard Branson megint elámította a nagyérdeműt, de Farnborough szakmai közönségét és az újságírókat is. Nincs mese, ez az ember tele van nagyon izgalmas  ötletekkel, amelyek persze okosan összefüggnek egymással. Vagyis a Branson alkotta cég, a Virgin Galactic, amely ígérete szerint jövő évtől fizető utasokat visz az űr aljáig, ballisztikus pályán, gyaníthatóan hosszú távra akarja bebiztosítani a jövőjét, az űrturizmuson túl is.

Adott ugye a WhiteKnightTwo nevű futurisztikus négyhajtóműves, amelynek az a tulajdonsága, hogy 500-as repülési szintig, vagyis az utas- és teherszállítók szokásos repülési magassága fölé képes emelkedni, ikertörzsei között a szárnya alá függesztett SpaceShipTwo nevű szerkezettel, ami tulajdonképp egy rakétahajtóművel ellátott fura siklógép. FL 500-on az űrrakéta-repülő leválik, és saját hajtóművét beindítva felrepeszt egészen száz kilométer magasságig. Ott van alkalma a benne ülő utasoknak egy ideig gyönyörködni az űrből a Föld látványában, és üléseikből eloldva élvezni a súlytalanság állapotát, majd a gép a hajtómű használata nélkül, siklórepülésben ér földet az Új Mexikóban kialakított űrrepülőtér hosszú betoncsíkjára.

Farnborough egyik érdekessége volt a SpaceShipTwo makettjének kiállítása: az eredeti szerkezetet nem hozhatták el, mert szorít az idő, nemrég sikerült először hajtóművel kipróbálni a jószágot, és még az idén a gép megteszi első igazi próbaútját is, fel egészen az űrig. És 529 jövendő űrutas fizette már be az előleget a maga utazására, igaz, az első járaton kevesebb lesz nekik a hely: mint Branson bejelentette, azon ő és gyerekei is felszállnak egy kis űrkóstolásra. A technikai nehézségek, például a felemelkedő vezérsíkok korábbi berezgése mellett a programot az is lassítja, hogy mivel kereskedelmi jellegű személyszállításról van szó, ehhez bizony komoly hatósági szabályrendszert kell betartani. Sőt, mivel a SpaceShipTwo az első ilyen kategóriájú jármű, ezt a szabályrendszert először meg is kellett alkotni ahhoz, hogy majd legyen mit betartani.

Amit viszont most Branson bejelentett, az egy ugyancsak hosszú távú üzlet: kisebb műholdak pályára állítása a WhiteKnightTwo segítségével. A szép kéttörzsű szárnya alá ebben a funkciójában nem a rakétahajtóműves siklógépet, hanem egy viszonylag kisméretű, kétlépcsős rakétát függesztenek, orrában a pályára küldendő, maximum kétszázötven kilós műholddal. Ugyancsak 50 ezer láb magasságban történne a leoldás, és a rakéta a maga hajtóművei segítségével alacsony földkörüli pályára állítja a hasznos terhet.

Egyébként az ötlet, sőt, maga a gyakorlat sem új, hiszen az űrkutatás kezdete óta sokszor gondolkodtak a mérnökök azon, hogy mennyivel könnyebb lenne bármiféle űreszköz kijuttatása az orbitális pályára, ha előtte nem kellene megküzdeni a légkör első-alsó sűrű tíz kilométerével.  Az Orbital Sciences nevű vállalkozás egy Lockheed Tristar alá függesztve emelte fel például a maga Pegasus rakétáját, amelyet 41 alkalommal indítottak, és amely ötszáz kilós műholdat is képes volt pályára állítani.

Branson Farnborough-ban azzal jelentette be a LauncherOne programot, hogy ez lesz a legolcsóbb műholdindítási metodika, amit a piacon bárki találhat, aki valamit földkörüli pályára kíván küldeni. Ezt persze az olyan nagy játékosok, mint a Dragon űrhajót sikeresen az űrállomásra küldő és visszahozó SpaceX, nyilván nem tartják igazán reálisnak. De kétségtelen, hogy a módszernek hatalmas előnyei vannak a szokásos rakétás indítással szemben. Például hogy a start bárhonnan és szinte bármilyen irányban végrehajtható: nem kell feltétlenül kivárni valamilyen indítási ablakot, és nem kell magát a rakétakilövő bázist telepíteni ide-oda ahhoz, hogy megfelelő pályasíkra küldjék az illető műholdat, adott szögben az egyenlítőhöz képest. Így aztán egy-egy indítás előkészítése is sokkal rövidebb időbe telik, a szisztéma rugalmas és valóban elég olcsó.

Elsőre sokak számára durva korlátnak tűnik a 250 kilós maximális pályára állítható tömeg, de ez is egyre inkább közelít a piaci-technológiai realitásokhoz. Eleinte az űrbe juttatott eszközök eleve kicsik voltak, mert kicsi volt a rakéták teherbírása. Aztán az egyre nagyobb rakéták révén, majd pláne az űrrepülőgép segítségével, egyre hatalmasabb mesterséges égitestek kerültek a földközeli űrtérségbe. Mostanra azonban, a miniatürizálás új korszakában, lehet, hogy az emberiség megintcsak visszatér a kis holdakhoz, mert sokszor nem is kell nagyobb: amit egy soktonnás óriás elvégzett a nyolcvanas-kilencvenes években, azt a mai berendezések révén egy kétszáz kilós apróság is képes teljesíteni.

A program, amit egy Abu Dhabi székhelyű pénzintézet finanszíroz, tehát ebből a szempontból is piacképes, ráadásul a Virgin Galactic igazgatója már jónéhány megrendelőt fel is sorolt Farnborough-ban, akiknek a műholdjai a LauncherOne-ra várnak. De ne felejtsünk el még egy fontos dolgot. Az elmúlt hónapok egyik apró szenzációja volt, hogy az első néhánytucat SpaceShipTwo-repülés némelyikét nem más vette meg szőröstül-bőröstül, mint maga a NASA. A koncepció pedig, amelynek révén egyébként a rivális a SpaceX is bekapcsolódhat az űrállomás ellátásába, az lenne, hogy az amerikai űrhivatal szakmai együttműködésében az alacsony földkörüli pályára küldendő űreszközök feladatait oldják meg viszonylag olcsón, de állami megrendelésre a most felsorakozó magáncégek. A NASA (most már elég szűkös) költségvetése pedig szolgáljon elsősorban valóban nemzeti-globális ügyeket,  mint a visszatérés a Holdra, a bolygóközi kutatások új korszakának beindítása, hogy mást ne mondjunk: egy igazi emberes Mars-expedíció. De ehhez a NASA biztosra kell, hogy menjen, és szakmailag menedzselnie kell a relatíve kis cégeket annak érdekében, hogy az átadandó orbitális feladatrendszert azok tökéletesen betöltsék.

Végül mi köze mindehhez a ballisztikus űrugrásokra szakasodó Virgin Galactic-nek? Nos, amellett, hogy az államnak, sőt, a katonaságnak is kellenek kisméretű műholdak, a LauncherOne azért már ugye kis léptékben, de nagy lépés a ballisztikus helyett a földkörüli SpaceShip utazások felé. Elég sokan gyanítják, hogy a Scaled Composites, amely a mostani vállalkozás technikai bázisát adja, és amely megtervezte és legyártotta a WhiteKnight hordozókat és persze hozzájuk a két űrugró rakétasiklót, következő lépésben már az orbitális eszközökön gondolkodik. Ki tudja, talán ez nem is lesz más, mint maga a SpaceShipTwo, vagy annak átdolgozott verziója. Kicsit vad a párhuzam, de hiszen az amerikai űrhajózás hőskorában is úgy volt, hogy azok a Mercury-kabinok, amelyek az első két űrugrást, Shepard és Grissom repülését végrehajtották, végül is szinte ugyanazok voltak, amelyekkel aztán Glenn és a többiek keringtek az első években a föld körül.

Egy biztos: SpaceshipTwo, Dragon, Orion, Cygnus, – ha nem felejtettem ki valamit a most fejlesztés alatt álló űreszközök közül: lehet, hogy sokan visszasírják a Space Shuttle korszakot, de az űrrepülőgépek leállítása akkora pezsgést hozott a legfejlettebb technológiákkal foglalkozó amerikai űriparban, amire talán az Apolló-program óta nem volt példa. Remélhető, hogy a dolog visszafelé is működik, és amekkora technológiai fellendülést hozott az Apolló-program, a fly-by-wire-tól a PC-kig, olyan sok jót hoz majd, hogy a magánszektor ismét belepörgött a fejlesztésbe.