Szűk űrszelvényben akadt el a lámpagyár

Érettségi után kerültem a Tungsram Rt. Gépértékesítési Főosztályára. Mint zöldfülű, gyorsan kitanultam sok mindent, elvégeztem a szükséges iskolákat, így elég hamar a fővállalkozási osztálynál találtam magam. Professzionális tudású, több nyelven beszélő emberek vettek körül, akik kívül, belül ismerték az „Izzó” képességét.

Megvolt az a szerencsénk, hogy sok szocialista vállalattal szemben mi saját jogon kereskedhettünk a világban. Büszkeség volt bárhol kiejteni a Tungsram nevet: nem volt olyan kontinens, ahol ne ismerték volna ennek a kicsiny országnak e nagyszerű gyárát és termékeit. Sokan talán nem is tudják, de a vállalat nem csak izzókat és fénycsöveket értékesített, hanem igény szerint akár komplett fényforrás gyárakat, üvegolvasztó kemencével, gépsorokkal, technológiával, ahogyan azt kell. És nem csak a szocialista tábor országaiba, hanem tényleg a világ minden tájára, Dél-Amerikától, Afrikán át, Ázsiába is.

Sokan tudták, hogy az izzókat, fénycsöveket szállítani olyan, mintha levegőt szállítanának, így számos országból igyekeztek magán- és állami vállalatok gyárakat rendelni. Mi tagadás, ez azért nem volt úri móka, hatalmas összegekről szóltak, és elképzelhetetlen mennyiségű szervezet összehangolásával teltek a fővállalkozó napjai. A húszas éveim legelejére olyan szakemberekből, mérnökökből álló csapatba sikerült bekerülnöm, hogy a nevüket az akkor már 32 ezer főt foglalkoztató vállalatnál szinte mindenki ismerte. Ez a későbbiekben lesz érdekes.

Feladatom elsősorban az volt, hogy az exportra kerülő, nem a Tungsram által gyártott termékeket idehaza, esetenként tőkés importból, beszerezzem, minőségellenőriztessem, csomagoltassam és expediáljam a célországba. Volt, ahová csak gép kellett, volt ahová, csak kemence, de Iránba, Nigériába, Indiába, Vietnámba komplett gyárakat szállítottunk ki. Volt rutinunk bőven! Vagy mégsem? Erre is mindjárt visszatérünk.

A szállítások általában kombinált fuvarozással történtek, gépeinket a Tungsram gyártóhelyén csomagolták, a külső beszerzéseket pedig egy megbízott csomagoló nagyvállalat újpesti telephelyén építették körül faládákkal. Iránba például mindent kamionnal szállítottunk ki, de speciel Vietnámba többszöri átrakással, igen kalandos módon jutott el a gyár. Teherautókkal először az Rákospalota-Újpest állomásra érkeztek a ládák, onnan általában Res vagonokban jutott el a szállítmány Hamburgba, majd hajóval Haiphong kikötőjébe. Eddig a pontig tartozott hozzánk a szállítás, innentől a vietnámi félnek kellett a ládákat Hanoiba, a fővárosba juttatniuk.

A kiszállítás megkezdésekor már tudtam, hogy kis szerencsével a ládabontásra, illetve ellenőrzésre kiutazhatok ebbe a fantasztikusan csodálatos országba. (Akadt azért meglepetés bőven Vietnámban: például a nemzetközi reptéri Skoda RTO 706 busznak nem volt padlója, csak a vázgerendák. Inkább gyalogoltunk a 42 fokban és 98 százalékos páratartalomban a földszintes reptéri barakkhoz!) Nagyon vártam a pillanatot, azonban egy apró tény megzavarta az indulás dátumát… Az egész csomagolási rendszert úgy találtuk ki és alkalmaztuk az évek során, hogy a nagygépek és a kisebb egységek is könnyen rakodhatók legyenek targoncával, illetve Praga V3S darus kocsival, és a lehető legjobb helykihasználtságuk és súlyelosztásuk legyen az Res vagonokban. Soha nem volt probléma ezzel, mert a Szovjetunióba is kiment vonaton, az ottani széles nyomtávú vagonokban még kényelmesebben lehetett pakolni.

Vietnámi partnerünk – az ottani és akkori könnyűgépipari minisztérium – és az üzletkötőnk azonban elkövetett egy súlyos hibát: annak ellenére, hogy a szerződések részben sztenderdizáltak voltak, nem kérdezett rá a mi emberünk (emlékszünk a profi szakember megjegyzésemre és a nagyképű rutinunkra?), ők meg nem szóltak, hogy a vietnámi űrszelvény lényegesen kisebb az Európában szokásosnál! Kétségbeesett telexváltások kezdődtek Budapest és Hanoi között, hogy a vonatszerelvény nem fér át a számtalan folyó megannyi kis hídján. Erre a helyi vasutasok akkor jöttek rá, amikor a szerelvény beszorult az első híd keretébe…

Vietnám hatalmasat változott a nyolcvanas-, kilencvenes évek óta, de akkoriban még a nagyon kedves, ám igen egyszerű emberek rendszere volt, így eltelt három nap egy nem tervezett teljes vágányzárral a legnagyobb kikötő Haiphong és a főváros, Hanoi között. Voltak olyan berendezések, amiket csak a folyón átúsztatva tudtak ismét vagonra rakni, majd a Vörös-folyó hídjánál meg kellett ismételni a műveletet. Mindehhez tudni kell, hogy ezek a kis keskeny, zárt, rácsos szerkezetű hidak nem csak a vasúti kapcsolatot látták el a két part között akkoriban, hanem váltakozó irányban a közúti forgalom is ezen haladt, miközben ezernyi kerékpáros és gyalogos vonult rajta iszonyatos káosznak tűnő módon, ám baleset nélkül.

A vietnámi, személyes kint tartózkodásom idején egy rossz szót nem szóltak a vietek, a szállítmány hiánytalanul megvolt, egyesek becsomagolva, mások kibontva. Az afférról még jegyzőkönyv sem készült, csak kedélyesen, néhány csésze zöld tea (itt nem a vodka uralkodott!) elfogyasztása mellett beszéltük meg, hogy ami még hátra van, annak a csomagolását a vietnámi vasúti űrszelvény szerint csomagoljuk.  Így is történt, kisebbre csomagoltunk, bár már nem volt sok alkatrész. Minden megérkezett, egy évvel később azonban már mint nem baráti, szocialista ország polgára utaztam ki, hanem a szabad világ alkalmazottjaként, akinek akkor már az volt a feladata, hogy az elszámolást transzferábilis rubelről dollár alapúra tegye át. A vietnámiak ezt érthető okokból (terv- és devizagazdálkodás folyt) kifolyólag nagyon nem akarták, mint ahogy azt sem, hogy az irdatlan mennyiségű ládajegyzék és dokumentum a jövőben ne magyar és orosz nyelven íródjon (ehhez nekünk kellett egy oroszul gépelni tudó ember is, de ő egy másik osztályon dolgozott), hanem magyar és angol, esetleg francia nyelven.

A kint tartózkodásom során még számtalan kalandban és élményben volt részem. Imádtam az országot és az embereket, de a sok munka és szállítási manőver ellenére a kiszállított gyár a legjobb tudomásunk szerint soha nem épült fel teljes egészében, mivel a Tungsram egy év múlva már GE volt, amerikai, akiknek viszont Vietnám embargós ország volt. A politika mindig és mindenbe beleszól. Mindegy milyen évtizedet írunk.

Nyitóképünk 1987-ben készült Hajdúnánáson a Kisfaludy utca–Marx Károly, ma már Nikodémusz István utca saroképületének tetejéről