Szolgálatra jelentkezem

A Szentpétervári Vasútmérnöki Egyetem elvégzése után nem sok időm maradt az öt év gyűrődéseinek kipihenésére. Június végén hazajöttem a család nagy örömére, augusztusban megnősültem, és 1974. szeptember 4.-én megkezdtem vasúti pályafutásomat

Munkahelyi, vagy elhelyezkedési problémám nem volt, mert az első év után egy támogatói szerződést kötöttem a MÁV Budapesti Építési Főnökséggel. Azért nem ösztöndíjas szerződést, mert állami ösztöndíjas voltam, tehát két ösztöndíjban nem részesülhettem. A támogatói szerződés szerint a termelési gyakorlatokat a cégnél töltöttem némi fizetség fejében, ami azonban ennél fontosabb volt, garantálták az elhelyezkedést az egyetem után, és a tanulmányi időre biztosították a zöld, azaz munkavállalóknak járó arcképes igazolványt és szabadjegyet.

Tehát nem volt ismeretlen előttem a munkahely, sőt, arra az építésvezetőségre osztottak be kitűzőmérnöknek, amelyiken az utolsó két termelési gyakorlatot töltöttem, azaz a hegyeshalmi vonal átépítésére, a kelenföldi építésvezetőségre, Budaörs állomásra. Ismertem az ott dolgozó vezetőket, mérnököket és pályamestereket, egyik-másik előmunkást is. 

A kitűzőmérnöki feladat nagyon jó volt. Feladatom a kivitelezési tervek alapján a létesítmények (vágányok, kitérők, földművek, peronok, víztelenítő létesítmények) geodéziai kitűzése, valamint az elvégzett teljesítmények felmérése havonta. Viszonylag független munkakör volt. Az építésvezető vagy a főművezető kiadta az aktuális feladatot, a kitűzőmérnök pedig határidőre teljesítette azt. A kutya nem szólt hozzá menet közben. Persze nem volt egyedül, mert a geodéziai munka bonyolultsága függvényében kettő–négy fő segítsége volt, akiket figuránsoknak neveztek. A munkaidejét maga osztotta be. Közben meg lehetett figyelni az építési technológiákat, a munkagépek működését, a különböző építési folyamatokat. Egyszóval, tanulni is lehetett a munka elvégzése mellett.

Nem volt tehát okom arra, hogy rettenetesen izguljak, de azért egy kis drukk szorult belém: ez nem termelési gyakorlat, hanem munkaviszony. Jó érzés volt tudni, hogy „öreg” barátom Vígh Tibi, akivel együtt koptattuk a Vasútépítési és Pályafenntartási Technikum padjait, majd együtt jártunk egyetemre, sőt jó néhány évig egy kollégiumi szobában laktunk, a szomszédos építésvezetőségen, Herceghalomban űzi az ipart ugyanabban a beosztásban. 

Nos, elérkezett a pillanat. Szeptember 4-e, hajnali három óra. A szüleimnél laktam Örkényben, a faluban. Saját lakásom még nem volt, bár a MÁV-tól volt ígéret egy vállalati bérlakásra. Megszólalt az ébresztőóra, és én kipattantam az ágyból. Gyors mosdás, felfrissülés, öltözködés. Ilyen korán nem tudtam enni, ezért csak egy kávét kaptam be, és három óra húsz körül elindultam a vasútállomásra. A szélső utcában laktunk, így Táborfalva felé tekintve láthattam a közeledő vonatot. Elinduláskor még nem látszott, így komótosra vettem lépteimet. Nem volt messze az állomás, 6–700 métert kellett gyalogolni. Sok álmos alakot láttam az állomáson, alig vártuk, hogy felszállhassunk a vonatra. 

A felszállás utáni szokások ismertek voltak számomra. Kerestem egy szabad sarkot. Kistáskámat magam mellé tettem, ingkabátomat felakasztottam az akasztóra. Leültem, és a kisasztalra kitettem öt forintot. A fejemet az ingkabátba temettem, hogy a lámpa fénye ne zavarjon. Elaludtam. Csak a sínillesztések zakatolása vert fel néha. Ta-tam, ta-tam. Ta-tam, ta-tam. A monoton zakatolásra előbb, utóbb gyorsan visszaaludt az ember.

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki megbökdöste a vállam. Félálomban kibújtam az álca mögül, és meglátva az esőkabátos embert megállapítottam, hogy megérkezett a reggeli féldecim. És valóban, az asztalon ott volt a karcsú kocsmai féldecis pohár, színültig megtöltve házi pálinkával, az illata csábítóan csiklandozta az orrom. Az esőkabátos ember, akinek egyik zsebében a másfél literes csatos üveg, a másikban pálinkás poharak és konyharuha díszelgett, egészségemre kívánta a pálinkát, eltette az ötöst, és tovább ment a következő kuncsafthoz. Én egy slukkra bekaptam a felest, igazán nagyon jól esett és visszaadta az emberiségbe vetett hitemet. A poharat visszatettem az asztalra, és aludtam tovább. 

Isten tudja, milyen sugallatra, Kőbánya-teher pályaudvaron felébredtem magamtól, hiszen Zuglóban le kellett szállnom. Onnan a hetes busszal a Keletiig, ahol elfogtam egy személyvonatot, amelyikkel a hegyeshalmi vonalat építő vasutasok utaztak ki a munkahelyre. Vidám társaság volt, előkerült a kártya, és hangos ulticsaták közepette érkeztem meg Budaörsre hat óra után, ahol az építésvezetőség kihelyezett bázisa volt.

Leszálltam a vonatról, és az ideiglenes peronon bukdácsolva kerestem az építésvezetőség iroda-kocsijait. A két iroda-kocsi az állomás épület és a raktár között volt kiállítva egy úgynevezett „cigány vágányon”, így nevezték ugyanis az ideiglenesen megépített, váltóval be nem kötött vágányokat. Az építésvezetőség adminisztrációja Kelenföld állomáson, kőépületekben volt. Az építésvezető, aki abban az időben nagy úr volt, és Nyilas Istvánnak hívták, még nem érkezett meg. Néhány pályamester, meg a főművezető is megjött a vonattal, ők nyitották az iroda-kocsit. Rövid terefere után mentek kiosztani az aznapi feladatot a civil dolgozóknak és a vasútépítő század katonáinak. Nemsokára megjött az építésvezető és elfoglalta helyét az iroda-kocsijában.

Átmentem jelentkezni szolgálatra, annak rendje és módja szerint. Köszöntem és jelentkeztem: „Építésvezető elvtárs! Zsákai Tibor mérnök-főtiszt szolgálatra jelentkezem” – mondottam hivatalos hangnemben. „Szervusz, fiam! Józan, kipihent állapotban, ahogyan a szolgálati szabályzat előírja?” – kérdezte kétkedve. „Építésvezető elvtárs, természetesen józan, kipihent állapotban jelentkezem!” – válaszoltam magabiztosan, határozottan. „Na, ülj le, elmondom neked az alapvető szabályokat. Ha ezeket betartod, akkor nem lesz rád panasz.”

Egy kicsit lazábbra vette a stílust, inkább talán atyai komolysággal próbálta előadni a szentenciákat. Közben figyeltem őt. Sovány, szikár ember volt. Termete közepes, kora kései középkor. A tekintete nem árult el sokat, látszott rajta, hogy minden hájjal megkent. Arca kissé szürke volt, olyannak tűnt, mint a gyomorbeteg emberek.

Szürke egér benyomást keltette. Ráadásul nem volt diplomás, az egész építésvezetőségen ketten voltunk mérnökök. Az irányító a pályamester volt, de ezek a diploma nélküli emberek nagy tudásúak, tapasztalt szakik voltak. Volt közöttük olyan, akiről csak hosszú idő után derült ki, hogy nem mérnök, pedig a tudása, a műveltsége azt a benyomást keltette.

Főépítésvezető volt, és Gólya Mihálynak hívták. Nagyon szerettük és tiszteltük őt. 

Tudott volt, hogy fiatal mérnökökkel kívánták vérfrissítést vinni a vasútépítésbe. Erre a szándékra az öreg rókák különböző módon reagáltak – a főnököm, az építésvezető atyáskodással próbálta igazolni, hogy diploma ide, diploma oda, a szemétdombon ő az úr.

Mélyen a szemem közé nézett, és atyai keménységgel sorolta a szabályokat.

„Először is, édes fiam, a feladatot mindenkor Simon Jóskától kapod”. Ő volt a másik mérnök, a főművezető.

„Most menj oda a szekrényhez és nyisd ki az ajtót.” Odamentem, kinyitottam, és valami éktelen rendetlenség közepén két másfél literes csatos üveget, meg egy műanyag, fonott szatyrot láttam. „Minden reggel, mikor megjössz a vonattal, a szatyorba teszed az üres üvegeket. A szolgálati biciklivel bemész Budaörsre, a Sógorhoz, az egyik üveget fehérborral, a másikat vörössel megtölteted, és visszateszed a szekrénybe. A Jóska majd kifizeti az árát. Világos a feladat?” – kérdezte.

Hát mertem volna olyat mondani, hogy nem világos. Azt tudtam, hol van Budaörs, azt is megfejtettem, hogy a Sógor a kocsmahivatal neve, de hogy hol van? Gőzöm nem volt, róla, de vállaltam a kockázatott. „Igenis főnök elvtárs, a feladat világos!” – válaszoltam magabiztosan.

„Az utolsó eligazításomat vedd komolyan, különben nem leszel hosszú életű a vasútépítő szakmában. És, ha nőkkel lesz dolgod a munkahelyen, jól jegyezd meg: félmunkát ne végezz. Most pedig menj a dolgodra” – harsogta, azzal felállt, majd elment.

Elővettem a boros üvegeket, a műanyag szatyrot. Megkerestem a szolgálati biciklit és napsütésben karikáztam Budaörsre, teljesíteni az induló feladatot. Közben elgondolkoztam a főnök szentenciáin, különösen az utolsón. Van benne valami, talán engem, fiatal, tettre kész mérnököt akar megvédeni a fölösleges botrányoktól. 

Megfogadtam és megtartottam jó tanácsát egész életemben, és igaza volt. Hálás vagyok Nyilas Istvánnak, mert megúsztam az életet nagy női drámai jelenetek nélkül.