Szlovák nyolcas, harmadik rész

A Búvár könnyedén rántja magával személyvonatát Kapi állomásáról kelet felé. Az országrész, amely felé zakatolunk, földrajzilag közel van ugyan, lélekben mégis messze: a Kárpátok itt inkább dombvidéki gyűrűjének és egy – bár európai, de – még mindig átjárhatatlan határvonal szorításában Szlovákiának ez a része igazi peremterület, zsákvidék. Az első magyar–gácsországi vasút hamvába-holta óta a nagy közlekedési áramlatok is elkerülik, itt nem lehet keresztüljárni, inkább csak behatolni, mint egy dél-amerikai őserdőbe.

A cél a lupkowi alagút, amely a fent nevezett, ma már (menetrendszerű) használaton kívüli vasútvonalat ereszti át a Beszkidek egy alkalmas pontján, egy Palota nevű falu mellett. Térképem egy 1996-os, VKÚV Harmanec által kiadott Szlovákia-atlasz, ennél alkalmatosabb, informatívabb térképet ritkán foghat az ember a kezében. Természete szerint autóstérkép, de minden iparvágány megtalálható rajta, sőt, még a főbb gyalogtúra-útvonalak is, emellett grafikailag is gyönyörű. A szlovák „kéktúra”, amely itt Cesta Hrdinov SNP, azaz a Szlovák Nemzeti Felkelés Hőseinek Útja nevet viseli, egyébként innen a közelből indul, a duklai hágóról. De mi most még ennél is keletebbre megyünk, ahová már a hősök sem merészkedtek.

Valóban informatív a térkép, még a Hanusovice nad Toplou, azaz Tapolyhanusfalva felett átívelő vasúti hidat is jelöli, amely Szlovákia legnagyobb vasúti hídja. Ez nyilván nem a hosszára értendő, hanem a magasságára, hosszban valószínűleg verik akár a Párkány–Pozsony vonal Garam és Vág feletti hídjai is. Az ívben fekvő, kőpilléreken nyugvó, felsőpályás rácsostartós acélhídról hajmeresztő érzés lenézni az alatta lapuló házacskákra. A vonat egyébként lassan itt is megtelik anyagilag kevéssé jól szituált utazókkal, akik családostul, batyukkal cuccolnak fel a magasan a falvak felett fekvő domboldalra, a vasútállomásokhoz. Ellentétben a turisztikailag fontos ólublói vonallal, itt nem nagyon törődik velük a személyzet, lebeg valamiféle „legyünk csak túl rajta, franc fog itt szarakodni”-érzés a levegőben.

A dombok egyre távolabb húzódnak, szántóföldeknek adják át a helyüket, egyre kevésbé érdekes a táj. Vranov nad Toplou következik, azaz Varannó, a településről (kisvárosról?) elnevezett városligeti utcácskát fiatalabb koromban soha nem tudtam hová tenni, vajon kiről-miről nevezhették el? Kelet-Szlovákia erre is választ ad, remélhetőleg annak a volt kollégának is, aki egyszer hasonló problémával küzdve, térképszerkesztés közben egyszerűen átnevezte az utcát a sokkal kézenfekvőbb Varrónő utcára.

A „három folyó földje” ipari gócpont, a vonatról is jól láthatóan főleg vegyi üzemek ürítik mindenféle folyós anyagukat a Tapolyba, az Ondavába és a Laborcba. A vonat lassan balra, északkeletnek tér, alagúton halad át az Ondava és a Laborc vízválasztóján, majd az őrmezői deltában élesen északnak fordul és erősen ipari tájon éri el Homonnát.

Homonna meglepetés. Egy igazi város. Amire itt, a keleti végeken igazán nem lehetett számítani. Magas házak, zárt utcakép, nyüzsgés. Az állomás váróterme valaha ízes lehetett, mára elrontották, greslapburkolat és rozsdamentes acél az úr, némi elkésett posztmodern utóízzel. Itt szembesülök először életnagyságban a Ruttkán a ZSR saját beruházásában legyártott dízel-motorvonat egyik példányával.

A meglepetés még nagyobb lesz, amikor kiderül, hogy ez a vonat indul tovább északra, Mezőlaborc felé. A kánikulában jól esik az agyonhűtött utastér, a vonat kulturált, bár alaposabb szemrevételezés után megállapítható, hogy egy Desiro, vagy egy Flirt formailag kívül-belül jobban átgondolt termék. Pontosabban, ez itt még nem is termék, inkább olyan, mint amikor egy államvasútnak a saját járműjavító üzeme gyárt járművet, lásd még FVV-házicsuklós, vagy szolnoki IC+. Mindenesetre tisztaság van, kényelem, és didergető hideg – végre. Jó lenne ezzel a vonattal továbbutazni Palotáig, de ez csak elméletben lehetséges, Mezőlaborc a végállomás. A szlovák vasút érzékenységét mutatja, hogy a vonatok nem Mezőlaborc állomásig, amely a településközponttól messzebb van, hanem a központ közelében lévő megállóig közlekednek, gyakorlatilag a nyílt pályán fordulnak vissza. Hogy lenne ez Magyarországon?

Mezőlaborc az eddigi települések után kifejezetten riasztónak tűnik, lakóit nyilvánvalóan nem veti fel a jólét, az utcák Erdélyen túli települések utcáira emlékeztetnek. Az autóbusz-menetrend szájhagyomány útján terjed, valamiképpen sikerül megtudnom, hogy a központi útelágazás melyik ágán és meddig kell várakoznom, amíg egy Palota felé tartó buszt el tudok csípni. Az adott időben valóban elkezdenek gyűlni az utasok, jórészt láthatóan dologtalan, idegen kultúrkörbe tartozó férfiak, hangoskodnak, nagyokat és ízeseket sercintenek a poros járdára, összehúzom magam, igyekszem átlátszóvá válni.

Palota első házainál mindegyikük leszáll és a már jól ismert, ezernyi kéményből füstölő, faluszéli kolónia felé veszik az útjukat. Én továbbutazom az útelágazásig, ahonnan remélhetem, hogy a földúton be tudok sétálni a völgybe, amelynek végében mai túrám tárgya, a lupkowi alagút töri át a hegygerincet.

Nagy kutyaugatás közepette gyaloglok ki a faluból, valahol a völgyoldalban akár megkereshetném a rozsdás vágányokat, hogy azon haladjak, de abból az irányból juhnyáj kolompolását hozza a tikkasztó szél, ahol pedig juhok, ott pásztorkutyák is, nem kockáztatok, maradok a szekérúton. Lassan minden emberi nyom elmarad mögöttem, végtelen a magány, nézegetem a térképet és a hegygerinceket, próbálom belőni a helyes irányt.

Itt van! Végtelen hosszú gyaloglás után egy oldalösvény vezet a csalitba, engedek a szimatomnak, rövidesen felbukkan a rozsdálló vasúti pályatest, körülnézek, az ív végén már látszik az alagút déli kapuja. Méltóságteljes építmény, valaha két vágányt is magába nyelt, amikor még volt jelentősége az Monarchia központi területei és a galíciai erődváros, Przemyšl közötti összeköttetésnek. A második vágány eltűnése itt és és a Mezőzombor-Sátoraljaújhely-vonalon is ugyanahhoz a történethez tartozik. Birodalmak felfordulása, perifériák kialakulása, hanyatlás.

Az alagúton át négyszázvalahány méter csak Lengyelország, átgyaloglok. Vizek csöpögnek, botladozom a sötétben. Lengyel oldalon egy jelző rendületlenül sárga jelzést mutat, talán évtizedek óta. Megejtő, ahogy a tárgyaink magukra hagyva is szorgoskodnak. Kissé elbújik a nap, fülledtség jelzi az időváltozást, távolban égzengés. Visszatérek Szlovákiába.

Teszek-veszek az alagútszáj előtt, felmászom a kapuzat tetejére, most, hogy elértem a célt, tanácstalanság lesz úrrá rajtam. Semmi kedvem sem a visszaúthoz, sem Magyarországhoz. Miskolc és Aszód között vonatozni megint – ez nem pálya. Szerencsére a gyors időváltozás cselekvésre sarkall, az út vége ezek szerint a kánikula vége is, ha nem akarok bőrig ázni, vagy az alagútban ragadok – ez annyira azért nem hívogató – vagy fedelet keresek magamnak. Bő száz méterrel az alagútszáj előtt találok egy vágánymenti viskót, rajta a felirat, Tunelárstvo, azaz Alagútda, azaz Alagútmester(ség). A házikó elé valaki egy féltetőt ácsolt, az asztalra felkuporodva meg lehet úszni az elázást, a forró pályatest a leszakadó zivatar alatt gőzfelhőbe burkolózik.

Mire alkonyodik, az eső is eláll, klassz hűvösség üli meg a tájat. Felkaptatok az alagút tetejére, érzésre betájolom magam és elindulok a vélt határvonalon, sátorozóhelyet keresve. Meg is találom, valószínűleg szlovák oldalon, a füvet mintaszerűen lekaszálták, kis facsoport nyújt lélektani védelmet, de gyönyörű kilátás nyílik az egész völgyre. Ezt reggel még egyszer kiélvezem, majd hang alapján tájékozódva, (kutyaugatás, kakaskukorékolás) a vizes fűben legázolok a legelőn át a faluba. Itt még egyszer, utoljára kisüt a nap, kora reggeli béke ömlik el a tájon. Az autóbusz is időben megérkezik. Mezőlaborcon sok időm van, lesétálok a nagyállomásig, útba ejtve a pop-art apostolának, Andy Warholnak a múzeumát. A keletszlovákia-érzéssel sem az óriási Marilyn Monroe-poszter, sem a Campbell-leveskonzerv nem jön össze, idegen elemek maradnak a tájban, akkor is, ha Warhol szülei innen származnak.

Pech! Mezőlaborcról ezúttal Bézé megy Homonnára. Homonnán már ömlik az eső, kárpótlásul a kassai vonat ismét a Ruttkáról származó. Nagymihályon és Töketerebesen át pillanatok alatt Alsómihályiban vagyok, itt két megálló erejéig átszállok Tótújhely felé, délben már a deltában gyaloglok át a határon. Bőrig ázom és közben egy tehervonatot továbbító Szergej is ledudál a töltésről.

A gyalogúthoz jó a csatlakozás Sátoraljaújhelyen is. Szerencsen a jegyvizsgáló sokáig veszekszik egy hölggyel, aki a két gyerekéhez a 90 százalékos kedvezmény érdekében hozzátódít egy harmadikat, aki állítólag a mellékhelyiségben van. Nyomozás, gyerek nincsen, család ezúttal nem utazik. Szememet, fülemet becsukom.

Reggel egy harmatos réten sátrat összegöngyölni, ötször átszállni, délután közepén otthon lenni őrült érzés. Nyári meleg, Duna-illat, sarki csavarbolt, magyar beszéd, kisvárosi zajok. Ismerős volt, most idegen, de majd megint ismerős lesz. A vágyakozás a keleti végek felé nem csökkent, ellenkezőleg, magával ragadott.

* * *