Pápülápádon

A lovaskocsi, minden idők legkiterjedtebb tömegközlekedési ráhordórendszerének alapeleme száz éven át, megáll az állomásépület előtt. A vasút aranykorát éljük, még nincsenek vasút által kiszolgált, vagy nem kiszolgált települések: mindent a vasút szolgál ki. Ha ehhez még lovaskocsi is szükségeltetik, hogy a harmadik faluba el lehessen jutni az állomásról, akkor úgy. Különben marad a gyaloglás, ez sem okvetlenül baj, gyalogosan is meglepően nagy távolságokra el lehet jutni, viszonylag rövid idő alatt. Az idő ugyan nehezebben tervezhető, egy órával, fél órával könnyen mellé lehet lőni az állomásra való megérkezést, ezért inkább korábban, nagyobb rátartással kell elindulni.

Ennek a gondolkodásnak természetes és szerves kiegészítője az állomási váróterem. Időkiegyenlítő pufferzóna az óraműre járó vasút és a kiszámíthatatlan időt igénylő egyéb közlekedési módok között. Teljesen még ma sem tudott elmúlni, a zónázóhoz percre pontosan kiérkező utasok korában. A váróteremben hideg van, fázósan álldogálunk, egyik lábunkat ütögetjük a másikhoz. Visszhangos, nagy terem, kötelezően barátságtalan anyagokkal, burkolatokkal, színekkel. A nagy MOM-falióra minden percben szívbajt hozóan csattan egyet. Tesla-hangszóró, örök dizájn 1970-ből. Sehol semmi puhaság, hívogató, marasztaló részlet. Virágládákkal eltorlaszolt, soha nem használt ajtók, bejáratok, kijáratok. Mindig ötször-tízszer akkora utazni vágyó tömegre méretezve, mint amekkora valaha is megfordult egyszerre az állomáson. Mint egy Szovjetek Palotája-terv, kötelező dekorációs háttérelemként a vonuló, demonstráló tömeggel.

Tömeg nincsen, üresség van. A hideg kályhából alul kipergett a tavalyelőtti utolsó befűtés hamuja. A vonat már nem jár óraműre. Azaz szándék szerint járna, de valahol, valakik intézkedtek valamilyen, az utazó számára átláthatatlan ügyben, jóhiszeműen, ettől a vonat késni kezd. Nem baj, ráérünk, annyira nem drága az időnk. Ha időben is érnénk oda, ahová utazunk, ugyanennyi időt biztosan elszúrnánk valami felesleges hülyeséggel. Mondjuk jobb a vonaton ülni, az már mégiscsak olyan, mintha utaznánk, az halad, a váróterem meg áll, oda van betonozva, ez még nem az utazás, ez még csak az ígérete. Ígéretekkel pedig tele van a padlás. De mindegy, mégiscsak jobb, mint tévét nézni otthon.

A megint veszettül csattanó óra alatt szétnézünk a helyszínen. Érdekes ellentétek. Mindenhol a jobbító, szépítő emberi kéz apró beavatkozásai, mégis, egy vágóhíd lehet ennyire barátságos. A pénztár ablakán kis csipkefüggöny, odabentről meleg kávéillat csap ki néha. Vagy csak képzeljük. Valahol szól a rádió, népies műzene. Hangos szóváltás a sokadik csukott ajtó mögül, vasúti ügyben.

És hát a pad. Jól ismerjük már, oda sem kell néznünk. Fekete ülőkéje és támlája a sok ülésben és sok támaszkodásban már elanyagtalanodott, smaragdos csillogásúvá vált. Semmiféle asztalosipari beavatkozás nem hozhatja ezt az eredményt, ehhez negyven-ötven évnyi kabát- és nadrágcirógatás kell, kitartóan, egyéb felületkezelés nélkül. Az öntöttvasláb eltörik, dróttal felkötözik és úgy szolgál még sok-sok évet.

De Sásdon nem ez a helyzet! A pad váza laposacélból készült, ránézésre öt milliméteres. Rugalmas, nem törik, bírja, ha takarításkor húzkodják, ütik, odacsapják. Emellett könnyű és légiesnek is hat. Oldalról nézve szinte láthatatlan. Egy pici bizonytalansággal szolgál: ráüléskor a lécezet közepe zavarba ejtően megereszkedik, egy pillanatra látjuk magunkat szilánkossá tört, szálkás padromok közé üleppel szorulva, de miután teljes súlyunk biztonsággal nyugszik az ülőfelületen és további reccsenésnek nyoma sincsen, ellazulunk. De azért – biztos, ami biztos – legközelebb a karfához közelebb fogunk helyet foglalni.

Nem tudni, a gyártmányleírásban szerepelt-e az ülőkét és a támlát alkotó lécezet színe, felületkezelése. Jobb padgyárban enélkül szóba sem állnak a tervezővel. Sorrendje? Pirosat a zölddel megcserélve ugyanez a hatás érhető el, vagy ragaszkodni kell az összeállításhoz?

Na, azért ne galoppírozzuk el magunkat! Ettől az egy padtól az egész még nem nyújt jobb benyomást, de legalább van egy apropónk, aminek hatására elfordulhatunk az egésztől, és a részleteknek szentelhetjük a figyelmünket. Még jó, hogy most nem a karfához közelebb ültünk, így láthatunk egy apró, de fontos kiegészítőt. Vélhetően nem gyártáskor került ide, inkább használat során. Sokan, sokféle lelkiállapotban ültek már ezen a közbútoron, érthető, ha ez a lelkiállapot néha cselekvést igényelt. Levezetést, alkotást, konkrét formába öntést. Figyelemreméltó az alkalmazott betűtípus összhangja a háttérrel. Mérete is megfelelő, nem túlságosan tolakodó, intim távolságból olvasható. Alkotója finomabb lélek lehetett, volt fogalma a tipográfiáról, nem a bicskát vette elő, hogy otrombaságokat véssen a lécezetbe, hanem ecsetet, festéket. Fehéret, a szűziesség színét.

Olvassuk hát és közben szőhetjük tovább a mesét: találkoztak még? Vagy ez volt az utolsó együttlét? Esetleg azóta már új élet is kivirágzott ebből a kapcsolatból? Szorítunk, nekik, és a bútorzatnak is.

* * *