Orion űrhajó, holnap és tegnapelőtt
Az Atlantis űrsikló, közismerten Space Shuttle tavaly júliusi leszállásával véget ért a NASA három évtizedes STS programja, amelynek során a hat elkészült űrsiklóból öt összesen 135-ször szállt fel, ám csak 133-szor landolt.
A program a Szputnyik és Gagarin elsőségével megdöbbentett NASA fölényét volt hívatott véglegesen igazolni. Az űrsiklók hét fővel és hatalmas terhekkel (Hubble űrtávcső) repültek, és hordták fel az ISS elemeit. Úgy, hogy az óriási, ám olcsó műanyag üzemanyag-tartályon kívül minden részüket többször is használhatták. Ám a siklók kiválóságuk ellenére sem voltak tökéletesek. Egyrészt hiányzott róluk egy, a hibás startnál a kabint az utasokkal leemelő mentőrakéta, másrészt a 34 ezer, darabonként kissé eltérő alakú, mosószappan nagyságú hőszigetelő elemük felragasztása sem bizonyult tökéletesnek.
A Challenger 1986 január 28.-i katasztrófájakor, a késések miatt hidegben kierőszakolt startnál, az egyik segédrakéta tudottan fagyérzékeny tömítésének eltörése miatt felrobbant sikló utasai még élve zuhantak a tengerbe. A hosszú leállást követően a Columbia 2003 február elsején történt katasztrófájánál az asztronauták tudták, hogy egy levált szárnybelépőél-borítás miatt szénné fognak égni. Újabb leállás és folyamatos űrben foltozgatás ellenére a későbbiek sem volt mindig nyugodt a hazatérés.
Ezért már 2004-ben megkezdte a NASA a Lockheed-nél egy „eldobható”, újra nem használható, klasszikus, csonkoltkúp alakú, négyszemélyes, sokfeladatú űrhajó, az Orion kialakítását. Addig viszont a Szojuz-rakétákkal indított háromszemélyes Szojuz űrhajókon viszik-hozzák az amerikaiakat – köztük Simonyi honfitársunkat is – az ISS-hez. Az utánpótlást is egyelőre csak az orosz Progresszeken szállítják.
A Lockheed fejlesztésében készülő Orion űrhajó négyszemélyes, és egy Delta IV-es rakétával indítják. Saját hajtóművét csak az űrbeni pályamódosításokhoz és a hazairányításához használják. Lesz starthibánál mentő rakétája, odafent kiengedhető saját napelemei és a visszatéréskor a felizzástól védő, tányéralakú ledobható hőpajzsa is.
Alkalmas lesz kisebb szondáknak a Holdra juttatására (bár ennek a rendszernek a fejlesztését egyelőre elhalasztották), és messzebbről, a Marsról vagy egy aszteroidáról visszatérő űreszközök biztonságos leszállítására is. Mint elődei, az Apollok és Geminik, a tengerre tér majd vissza. Az ehhez használatos ejtőernyőket áprilisban sikerrel kipróbálták, amikor az Orion egy méret- és tömeghű makettjét egy C-130-asból 8000 méterről dobták le. A mentőrakétáját is jó eredménnyel tesztelték.
De mindez szokatlanul lassan történik, mert olcsóbb az orosz Szojuzok használata, az ISS-t sem kell már tovább építeni, és annak a „kihordási ideje” sincs messze.
Egyidejüleg a kaliforniai SpaceX magánvállalkozás már készíti a saját Falcon rakétájával indítható, elsősorban a kereskedelmi űrturizmusra szánt, nagyobb befogadó képességű „maszek” Dragon űrhajóját is. Úgy tűnik, megelőzi a jövőre még csak személyzet nélkül, azzal pedig 2015-ben indítható „állami” Oriont: az első Dragon kapszula startját az ISS felé ezekben a napokban tervezik, és ha teherűrhajóként biztonságosnak bizonyul a működése, használható lesz majd a személyzetek cseréjére is. Nagy előnye, hogy ennek a rendszernek valamennyi eleme újra felhasználható: a hordozórakéta is, az űrhajó is.
Maga az ősnévadó, a mitológiai ifjú, a zsákmányt nyíllal-kutyával kergető Orion is szimpatikus hős. Olyannyira, hogy beleszeretett a hajnal istennője: Auróra. Ám mire a szerelmesek dűlőre juthatnának, a felkelő Nap fénye eltünteti őket. A csillagos égbolttal együtt.
Csillagfényes éjszaka az Oriont könnyű felfedezni. Pontosabban az Orion övét, amit három egymáshoz közel, vonalban álló azonos fényű csillag rajzol az égboltra. Mostanában a nyugati horizont fölé nem sokkal, mert ez a csillagkép csaknem a földi egyenlítő felett lebegve, a déli félgömbről is látható.
A nevet nagyon ismertté viszont Az Orion úrhajó fantasztikus kalandjai című sci-fi
sorozat tette, amit 1967-ben láthattunk a tévében. Pontosabban a hétrészes sorozatnak csak hat részét. Így is szerencsének tartottam, hogy én lehettem a Pannonia szinkronstúdióban a sorozat szakértője.
A müncheni Bavaria filstudió 66-ban az amerikai Enterprise sorozat európai konkurensének szánta a maga Orion filmjeit. Az egyik epizódban az idegen világból érkező győztes földönkívüliek túlságosan em,lékeztettek a szovjet rendszerre, emiatt nálunk ezt a részt kihagyatták a sorozatból. (Ahogy a Repülés története c. sorozat elejéről egy képsort, mert azon a kazak repülők egy nagyon keleties arcú, csúnya Sztálint ábrázoló zászlót emeltek fel.)
Az Orion McLean kapitányát Dittmar Schönherr osztrák síbajnok, Tamara nevű
politikai ellenőrét az NDK-ból disszidált Eva Pflug alakította. Vele a Világ Ifjúsága c. lapunk számára készítettem egy interjút a Bavaria kantinjában: jóelőre figyelmeztetett, hogy csak a daxlijáról fogom felismerni.
A sorozat hőseinek kitalált jelmezekből, sminkekből, hajviseletekből divat lett, akárcsak az egyik jelenetben látható űr-táncból, vagy a zenéje stilusából. A német technikusok az Orion tenger alól indulását egy nagy kád leeresztett vízében imitálták, kitünően.
Az Orion sorozatnak nálunk is máig van klubja és sok-sok internet-elérhetősége. A sikerei alapján a Bavaria néhány éve készített a sorozat összedolgozott részeiből egy kétórás filmet, amit Az Orion űrhajó visszazuhant a moziba címmel vetítgetnek.
A nagy siker után megvásároltuk, és szerencsémre, sorra szakérthetgettem az angol Alfa Holdbázis, a Jövőrepülő amerikai, a Repülés története c. francia sorozatot, a Harmadik típusú találkozások és a Helikopter c. amerikai filmeket. Az előbbi zenéjében magyar dallamok, az utóbbiban egy név dagasztotta a honfiúi keblemet.
Amikor az elméleti bevezetés után a stáb tagjai kimennek az operatőrrel egy heli-iskolába, hogy élőben mutassák meg a csodamasinát, odafordultak egy nagy Sikorsky 58-ashoz, amelyen nagy fehér betűkkel virított a cégneve: KOVÁCS...
