Olyan szép volt, hogy mindenki beleszeretett... Hazaért a HA-NAN

Egy repülőgép a Műegyetemen: ez csak azokat lepheti meg igazán, akik nem ismerik a BME, illetve a magyar aviatika történetét... Nyugodtan mondhatjuk, ez a még korántsem teljesen egész, de már mostani körvonalaiban is harmonikus, gyönyörű repülőgép hazatalált, születése helyére. A HA-NAN-t és helyreállításának projektjét a Központi Épület aulájában mutatták be.

Ritka gép egyetlen példánya, a lehető legkalandosabb életúttal. Szegedy József és Jancsó Endre a két világháború közötti magyar repülés talán legsikeresebb műhelyében, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület keretében tervezték majd 1938-ban kezdték építeni az M-24-es, kétüléses, Hirth-motorral repülő prototípust, amelyet rendkívül tiszta aerodinamikai kialakítása révén rekordgépnek és egyben a New York-i világkiállítás sztárjának szerettek volna látni, de sajnos az első példány kisebb törések miatt nem jutott át az óceánon. Viszont épült belőle összesen kilenc, köztük kettő Faruk király, egyiptomi uralkodó részére, kettő pedig a légierőnek.

Az egyetlen, amely túlélte a világháborút, a HA-NAN lajstromjelű volt, amelyen egy magyar pilóta és egy lengyel mérnök 1944-ben az amerikaiak által megszállt Olaszországba szökött. A gépet itt az amerikaiak alaposan megvizsgálták, repültek is vele, sőt, ajánlották az olasz légierőnek azzal, hogy nagyon jó a repülőgép. A HA-NAN új tulajdonosa két olasz szerelő lett, akik elvégezték rajta a szükséges nagyjavítást, de egy géptörés után az M-24-est átadták egy gyűjtőnek, akinek aztán a teljes repülőgép-kollekcióját a milánói Leonardo da Vinci múzeum kapta meg. A magyar gép tehát itt volt – hol kiállítási tárgy, hol raktári darab.

A magyar repüléstörténészek a nyolcvanas években figyeltek fel a gépre, Zsille Péter, Kasza József, Fekecs Gábor, Punka György és Kúnár György próbált közvetíteni a magyar Közlekedési Múzeum és az olasz intézmény között, mindhiába, aztán a kétezres évek vége felé lépett a szorítóba a gépért Katona Sándor, egykori műrepülő világbajnokunk, akinek renoméja az olaszok között igen magas volt, hiszen épp akkoriban lett vitorlázó műrepülő világbajnok fiatal tanítványa, Luca Bertossio.

Az olasz törvények arra nem adnak lehetőséget, hogy egy olasz múzeumi műtárgy akár csereként végleg kikerüljön az országból, viszont a dolgok végre tavaly eljutottak odáig, hogy restaurálására átvehette a HA-NAN-t egy lelkes magyarországi csapat: ugyanaz a Magyar Régi Vitorlázórepülők Klubja (Hungarian Vintage Glider Club), amely tavaly nagy sikerrel mutatta be az általa épített Bleriot monoplánt a Vigadóban. A csapat vezetőjétől, Ungár Lászlótól először azt kérdeztem: mi van azzal a gyönyörű madárral. Elmondta, már néhány centire elszakadt a földtől, de még tovább kell dolgozni rajta ahhoz, hogy igazán repülőképes legyen.

No, de az M-24: a Magyar Régi Vitorlázórepülő Sportalapítvány azon az alapon kezdte újra a tárgyalásokat az olaszokkal, hogy a gépet először restaurálásra hozzák el, de a milánói múzeum tulajdonaként. Majd a HA-NAN éveken át Magyarországon lesz kiállítva, a szolnoki Reptárban, azután vándorol tovább, de mindvégig a milánói gyűjtemény része marad.

– Ennek a repülőgépnek óriási szerencséje volt. Mindenki beleszeretett a hihetetlenül áramvonalas formájába, annyira arányos, annyira szép, ahogy a kabintető belesimul a törzs síkjába, ahogy a Kármán Tódor féle elvek alapján leáramvonalazták az összes, az áramlást rontó részt, beleértve a gép-törzs csatlakozást – meséli Ungár, felidézve az olaszországi történetből azt a mozzanatot, hogy végülis egy balsikerű leszállás, a szárny és a futó sérülése után sem gondoltak arra, hogy megsemmisítsék: annyira szép, hogy gyűjtőnél majd múzeumban a helye...

Mai szemmel is gyönyörű és modern, annak ellenére, hogy mostanság ritkán alkalmaznak tört szárnyat és ennyire vastag profilt. Ungár László ezzel nagyon is egyetért: – Ha ezt a gépet a mai modern gépek közé állítjuk, és ha valaki egy inkább klasszikus jellegű farokkerekest akar vásárolni, akkor valószínűleg ez lenne a csúcs. Minden benne van, ami egy mai modern műanyag repülőgépben: behúzható futó, áramvonalas kialakítás, szárnyforma. Ugyancsak nagyon korszerű megoldás volt, hogy leszálláshoz a csűrőket le lehetett ívelni, ívelőlapja van, amit fékszárnyként használ, a leszállási sebessége tehát mindössze nyolcvan kilométer óránként.

Ungár László szavaiból kiderül, hogy noha ezt a példányt is lehetne repülőképes állapotba hozni, az Alapítványnak nem ez a célja, hanem valójában ennél sokkal több. A HA-NAN minden részegységét levédik, lekonzerválják, majd vissza is építik, hogy a repülőgép megőrizze eredeti anyagát és struktúráját.

– De ezzel repülni és esetleg összetörni: az katasztrófa lenne, mert ez az egyetlen fennmaradt magyar sportrepülőgép az 1945 előttről, ezt egy percig sem szabad kitenni semmiféle kockázatnak. Ráadásul épp a futó a gyenge pontja, merthogy ez túragép, nem iskolagép. De mi nem ezzel szeretnénk repülni, hanem – újra szeretnénk gyártani az M-24-est! Ezt a gépet restaurálhatjuk, minden elemét dokumentálhatjuk, és ennek révén meg tudjuk majd építeni! a következőt. Kompromisszumok nélkül, pontosan úgy, ahogy azt a műegyetemiek egykor megtervezték, elkészítették.

Ami nem lesz könnyű, már a részegységek dokumentálása sem, mert a tervezők olyan megoldásokat alkalmaztak az áramvonalas kialakítás érdekében, mint a mai kompozitgépek – de fából... – Mi létrehozunk egy ugyanilyet, akár a Bleriot esetében: akkor sem az volt a cél, hogy építsünk egy olyat, mint a Bleriot, hanem hogy építsünk meg egy igazi Bleriot-t...

A műegyetemi rendezvénnyel az Alapítvány szeretne támogatókat találni mind a gép befejezéséhez, mind a megépítendő M-24-eshez.

* * *