Mit keres az ürülék a Szikszó-vásártéri váróteremben?

Nem mondható, hogy nagy port vert fel az Index cikke a MÁV-ingatlanokról és a tulajdonában lévő, használt és használaton kívüli épületek állapotáról. Nem vert fel nagy port, mert megszokott jelenséggel állunk szemben, aki rendszeresen utazik vonattal, jól ismeri ezeket az állapotokat, aki pedig messze elkerüli a vasutat, annak ez annyit jelent, mintha egy távoli országról szóló tudósítást olvasna.

Unalmasak az olyan felvetések, hogy a magyar vasút ilyen, nahát, miért nem takarítanak, tessék takarítani! Úgyszintén unalmas a lemondó legyintés, hogy ilyen is csak nálunk lehet. Sokkal izgalmasabb a felszín állapotok szemlélése helyett a mélybe hatolni, a tapasztalatokat rendszerezni, megállapítani, hol vannak rokonságok és rendszertani elágazások. Hiszen takarítanak, és a helyzet kialakulása nem a hanyagságnak, hanem a rossz helyre irányuló szorgalomnak, hatalmas energiák helytelen mozgósításának is köszönhető.

Az üzemi szintű elhanyagoltság, fenntartásmentesség, regionális szinten megjelenő entrópia – nevezzük most egyszerűen Jelenségnek, nagybetűvel – több oldalról értelmezhető, minden oldalról kicsit más színben mutatkozik és más következtetésekre lehet jutni belőle.

Az egyik szűkebb értelmezés a vasutat, mint ellátási láncot vizsgálja. Ennek a láncnak az elemei jól láthatóan különböző állapotban vannak, de a sors igazságtalansága okán nem azonos mértékben hatnak az egész láncolat megítélésére, legyenek bár kitűnő állapotnak örvendő láncszemek is a sorban. Aki mondjuk az ominózus Szikszó-vásártéri megállóban felszállva, Miskolci átszállással Budapestre igyekszik, annak nem az elfogadható minőségű – bár láthatóan nyögvenyelősen, minden könnyed elegancia nélkül fenntartott és üzemeltetett – két órán át élvezett IC-minőség lesz a nap meghatározó élménye, hanem a pár másodperces szikszói tapasztalat. Annak fényében szinte mindegy, hogy az IC-ben milyen kocsi fut, és milyen az utastájékoztatás minősége. Ebből két tanulság adódik: egyrészt a vasúti utazások hálózati megoszlását, az utazóközönség indulási és érkezési pontjait elemezve ki lehet mutatni, hogy érdemes-e Szikszón az Operatív Beavatkozó Törzset mozgósítani az idegentest-eltávolítás érdekében, vagy nem. Másrészt lehet, hogy összvasúti szinten elkerülhetők lennének a nagyobb lélegzetű minőségemelő invesztíciók, ha az elemzés kimutatná, hogy az összhatékonyság ennek ellenére, a Jelenségek fenyegető, növekvő száma miatt nem növekedhet. Ehelyett meg lehetne célozni például egy reális, egyenszilárdságú állapotot, amelyben ugyan nem borítja fekália az állomás padlóját, cserében viszont soha többé nem kell a klímaberendezést karbantartani az IC-kocsikon. Valamit valamiért, de fontos, hogy teherbírásunknak megfelelően.

A másik értelmezésben már lehet hibáztatni is, múltban meghozott rossz döntésekre mutogatva. Kissé eltávolodva a Jelenségtől: az országról van szó. Az ország túlméretezett, tele van átgondolatlan és fenntarthatatlan dolgokkal, amelyekből egyszer, amikor még jobban ment a szekér, bevásároltunk, mert azt gondoltuk, hogy szükségünk lesz rá. Most, amikor már nem megy olyan jól a szekér – vagy más irányba megy, vagy már nem szekér megy –, itt lenne az ideje a felülvizsgálatnak. Ez a felülvizsgálat a Jelenség fényében akár hozhatná azt az eredményt, hogy megválunk eddig babusgatott, de teljesen felesleges kacatjainktól. Az ország állapota olyan, amilyet a padlásunkon is találunk, ha szétnézünk, csak ott nem használaton kívüli babakocsironcs és rozsdás biciklifelni jelzi az idő múlását, hanem használaton kívüli, ezerhektárszámra gazosodó területek, elhagyott téesztelepek, valaha menőnek gondolt, még használatbavétel előtt befulladt, romladozó szállodák, éttermek, akár benzinkutak – az aránytalan gondolkodás mementói. Régi igazság, hogy amilyen az ország, olyan a vasútja is, kötöttpályás hálózatunk is részt kért ebből az aránytalanságból és fenntarthatatlanságból.

Teljesen törvényszerű, hogy Szikszó-Vásártér megállójának épületét – és itt még ezer más objektumot, állomást lehetne említeni a vasút területéről – soha, megépülésének pillanatától nem használták rendeltetésszerűen, mert nem lehetett úgy használni. A valóságból kiesett gondolkozás termékeit nem lehet használni. Városi utasmennyiségre méretezett állomást értelmetlen faluban építeni. A megépítés körülményei nem ismertek, de egy helyi, túlbuzgó tanácselnök lobbizása ugyanúgy elképzelhető, mint egy nagyhatalmú vasúti vezető közeli ingatlanvásárlása. A használatban bekövetkezett változásokat jobb nem is említeni: nem gyalog, hanem autóval megyünk ki az állomásra, nem várunk, mert ütemes a menetrend, nem pénztárazunk, mert ott lapul a mobiltelefon a zsebünkben. Ellenben, ami üres, azt összeszarjuk. Lehetne mondani, hogy Hollandiában is, de ez talán túlzás lenne. Mindenesetre Magyarországon igen, ezzel számolni kell, és ehhez tartani kell magunkat, nem vagyunk és soha nem is leszünk hollandok.

A megoldás tehát nem az Operatív Beavatkozó Törzs sűrűbb bevetésében, hanem a bontókalapács megfelelő használatában és a valós igénybevételhez mért infrastruktúra kialakításában rejlik. És a Jelenség, lám, megszűnik!

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!