Menekülés a rakéta csúcsáról

Szokásos űrutazásnak indult, csaknem tragédia lett belőle. Harminc évvel ezelőtt, 1983. szeptember 26-án a Szojuz T-10-1-es űrhajó a rakéta csúcsára szerelve a bajkonuri kilövőpadon várta a startot, benne az akkor használatos szovjet űrállomásra, a Szaljut–7-re igyekvő két kozmonautával. Vlagyimir Tyitov és Gyennagyij Sztrekalov a visszaszámlálást figyelte, azonban a visszaszámlálás ez alkalommal nem jutott el a nulláig, a kilövésig.

Másfél perccel start előtt, vagyis T mínusz kilencven másodperckor, a hatalmas hordozórakéta váratlanul égni kezdett alattuk. Az ok egy elromlott szelep volt, amely nem bírta a nyomást és emiatt üzemanyag került a kilövőpadra és begyulladt.

Az emberes űrhajózás hajnalától kezdve mind az amerikai, mind a szovjet űripar nagyon is készült az ilyesfajta balesetre, amelynek bekövetkezte nem volt túlságosan nehezen elképzelhető. A hordozórakéta nem más, mint óriási erejű hajtóművek mellett gigantikus üzemanyag- és oxidálószer-tartályok egyvelege, a Szojuzok esetében ötvenméteres toronyház-magasságban felhalmozott 300 tonnányi robbanóanyag.

Több alkalommal történt meg, hogy a már elstartolt rakéta nem sokkal a felemelkedés után, irányítási hiba miatt tért le a pályáról, de, mint azt az amerikai kudarcokról készített video-összeállítás is mutatja, számos esetben még a kilövőpadon álló vagy épp, hogy centikre elemelkedett hordozóeszköz semmisült meg a tűzben és a robbanásban.

A szovjet űrhajózást is természetesen végigkísérte a hasonló balesetek sora, a legsúlyosabb az volt, amikor a szovjet holdprogram céljaira szánt N–1 óriásrakéta, amelynek összesen négy sikertelen indítása volt, egy alkalommal, 1969 nyarán, mindössze alig ötven méterről, a toronytól épphogy elemelkedve zuhant vissza a kilövőpadra, és a világ addigi legnagyobb nem nukleáris robbanását kiváltva, gyakorlatilag letörölte a föld színéről a komplexumot.

A rakétás mentőrendszer azonban ez alkalommal is működött, az N–1 csúcsán lévő űrhajómakettet biztonságosan elröppentette a robbanó rakétatesttől. A szisztéma lényege egy a nagy rakéta csúcsán lévő szilárd hajtóanyaggal dolgozó plusz rakétarendszer, az úgynevezett mentőtorony (nyugati formula szerint escape tower), amely probléma esetén a földi irányítás vagy az űrhajó személyzete kapcsolására elröpíti a hordozórakéta csúcsáról az űrhajót, majd megfelelő magasságban kinyílik a kapszula mentőernyője, és az űrhajó viszonylag simán visszatér a földre. Ha rendben zajlik a start, a mentőrakéta vagy negyven kilométer magasan, az első kiégett fokozattal együtt válik le a hordozórakétáról, innen ugyanis baj esetén az űrhajóegység már a saját rendszereivel lenne képes visszahozni a földre az űrhajósokat.

A Szojuz T–10-es esetében azonban a mentőrendszer nem indult be automatikusan. Ennek feltehetően az volt az oka, hogy a rakéta alján kezdődő tűz elemésztette azokat a kábeleket is, amelyekkel a földi központ aktiválhatta volna a mentőrakétát. Az űrhajósok pedig a kritikus másodpercekben nem is voltak tisztában azzal, mi is történik, egyikük később szokatlan vibrációról számolt be, majd tizenkét másodperccel a lángok megjelenése után rádióparanccsal sikerült mégis kilőni a mentőrakétát, az eredeti felvételen ez is jól kivehető (34 másodpercnél).

Szinte abban a pillanatban, hogy a mentőrakéta kirántotta a hordozórakéta orr-részéből az űrhajó orbitális és leszálló modulját az űrhajósokkal, maga a hordozórakéta is feladta, és bekövetkezett az elkerülhetetlen robbanás (a roncsok egyébként még húsz órán át égtek-izzottak a kilövőpadon és körülötte). Az űrhajósok ekkor azonban már megfelelő távolságban voltak, és csak a 15-17 G-s túlterhelés okozott nem kis kellemetlenséget nekik, viszont a mentőrakéta 650 méter magasra röpítette a visszatérő modult, ez elég volt a mentőernyő kinyitásához, és ahhoz, hogy a visszatérő egység hőpajzsa is leváljon, a kapszula pedig négy kilométerrel arrébb rendben lehuppanjon a földre.

A kilövőpadot kijavították, sőt, az űrhajó modulját is fel tudták még használni egy következő építéséhez. Ez volt az a komplexum, amelyről valaha Gagarin is indult, de ugyaninnen startoltatták szerda éjjel a legutóbbi űrhajót is a Nemzetközi Űrállomásra.

Tyitov egy későbbi interjúban elmondta, a sikeres megmenekülés után első dolguk a fedélzeti hangrögzítő törlése volt, mert ami azokban a másodpercekben elhangzott a két bajba jutott űrhajóstól, azt az érintettek nem akarták mások számára is hozzáférhetővé tenni... Viszont eme rövid és az űr határait még csak nem is súroló repülésük után mindketten kijuthattak a kozmoszba későbbi űrexpedíciókkal.

A mentőrakétás rendszernek ez volt az első, és szerencsére mind ez idáig az utolsó éles működése, de a mostani felbocsátások alkalmával is ugyanez a szisztéma védi az űrhajósok életét. Ahogy az Európai Űrügynökség videója is részletesen foglalkozik a mentőrendszer működésével és a harminc évvel ezelőtti akciójával (3.28-tól).

Hogy változatlanul szükség lehet erre a rendszerre, azt az elmúlt hónapok története is bizonyítja. Mint arról az iho/repülés is beszámolt, ugyancsak Bajkonurban júliusban néhány másodperccel a start után egy Proton-rakéta vesztette el stabilitását és zuhant vissza a földre: ennek az orrán nem volt mentőrakéta, mert nem űrhajósokat, hanem értékes, a helymeghatározási rendszer részének szánt GLONASSZ-műholdakat kellett volna föld körüli pályára helyeznie. Persze egy ilyen kudarcnak is megvannak a maguk következményei, például, mint ahogy erről hamarosan beszámolunk, a Bajknonurt felügyelő kazah hatóságok nemigen óhajtják kiadni az engedélyt a következő Proton-indításra.

* * *