Megérkezett a műhold, és nem esett senki fejére

A hisztéria már megint jóval nagyobb volt, mint a realitás. Ahhoz képest, hogy az olasz hatóságok a házaikba parancsolták a lakosságot, ahhoz képest, hogy Moszkvában hetekkel ezelőtt azt híresztelték, hogy a ronda amerikaiak direkt az orosz fővárosra ejtik a hét-, majd hattonnásnak ismert műholdat, és ahhoz képest, hogy természetesen Magyarországon is felbukkant a műhold kapcsán a „világvége” kifejezés, ahhoz képest a befejezés meglehetősen szolidra sikerült, annyira, hogy még most sem tudjuk, hol és hogyan.

Gyaníthatóan Észak-Amerika fölött látták utoljára a végét járó űreszközt. A NASA már magyar idő szerint fél hat körül azt jelentette, hogy a műhold feltehetően már megérkezett a Földre, és ha – sőt a NASA tálalásában: HA – a műhold darabjai egyáltalán elérték a felszínt, akkor az Kanadában történhetett.

Friss jelentés szerint uganakkor az amerikai egyesített űrparancsnokság úgy tudja, hogy a visszatérés, a légkörbe való belépés a Csendes-óceán fölött történt, de a pontos helyszínt megintcsak nem tudják még megjelölni.

A NASA egyébként már korábban is kifejtette, hogy amikor a műhold a légkör felsőbb rétegeibe ereszkedik, a légellenállás darabokra szakítja a szerkezetet és ezek a darabok külön-külön többnyire elégnek, mint kis meteorok. A hat-hét tonnából mindössze 500 kilónyi anyag lehet az, amely túléli a légkörrel való találkozást és egészen a felszínig zuhan.

Az űrhivatalal az amerikai védelmi erőktől várta a végső megerősítést, a USSTRATCOM, vagyis a US Strategic Command rendelkezik azokkal a felderítő eszközökkel, amelyeket ugyan az ellenséges fenyegetések detektálására terveztek, de ez esetben is használhatták őket az UARS követésére. A stratcom weboldala egész reggel megközelíthetetlennek bizonyult.

Végül magyar idő szerint 9 óra 22-kor megszületett a biztos, mégis kissé bizonytalan hivatalos NASA-közlemény, amely szerint a műhold biztosan „visszaesett” a Földre, a kérdéses másfél órás periódusban keleti irányban elhaladt Kanada, Afrika, illetve az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceán fölött. De hogy pontosan hol történt a visszatérés, azt még nem lehet teljes biztonsággal tudni – hangzik az űrhivatal néhány soros híre.

Az UARS, az 1991-ben egy űrsiklóról pályára állított légkörkutató űreszköz fontos adatokkal járult hozzzá a klímaváltozás felderítéséhez, az ózonréteg állapotának megfigyeléséhez egészen 2005-ig. Ekkor állították tartalék pályára, majd ahogy ezen az alacsony pályán már egyre sűrűbben ütközött részecskékkel, megkezdte süllyedését kutatása egykori tárgya, a légkör felé.

A becsapódás időpontja mindvégig kérdéses volt: az utolsó fázisban az erősebb naptevékenység hatására kialakuló légkörváltozások késztették arra a prognózisra a szakértőket, hogy az UARS hamarabb fog becsapódni, mint a korábbi feltételezések, ehhez képest a busznyi jószág tovább bukdácsolt a Föld körül. A pálya végső magassága 135-140 kilométer volt, az űr alsó határa, illetve a légkör felső határa a tudományos közmegegyezés szerint 100 kilométer.

A műhold mozgását bemutató weboldalak magyar idő szerint a reggeli órákban még buzgón követték az UARS pályáját, de gyanítható, hogy ezek a látványos földtérképes bemutatások nem valóságos pályaadatokon, hanem az előre kiszámított valószínű pályamodellen alapultak.