Léghajó a haditengerészetnek

Egészen pontosan egy American Blimp A–170-es léghajót alakítottak át a haditengerészet igényeinek megfelelően. A levegőnél könnyebb héliummal töltött, MZ-3A lajstromjelet kapott, 167811 gyári számú légi járművet a McGuire-Dix-Lakehurst Légitámaszpont 1-es számú hangárjában mutatták be a nagyközönségnek is. Az 54,25 méter hosszú léghajó három kilométeres maximális repülési magassággal és 38 mérföldes utazó-, illetve kedvező szélirány esetén 45 mérföldes maximális repülési sebességgel rendelkezik. A meghajtásról két, egyenként 180 lóerős Lycoming IO 360-as belsőégésű motor gondoskodik. A légcsavarok állandó sebességűek, változtatható állásszöggel és irányváltási lehetőséggel.

A léghajó a tervek szerint nem hagyja el az Egyesült Államok légterét. Az MZ–3A ugyanis nem harci, hanem kísérleti, kutatási feladatokat hajt majd végre. Ehhez a léghajó törzse alá kamera- és radarrendszereket lehet illeszteni. A polgári változat gondolájában a pilóta mellett 9 fő utazhat, ez a fedélzetre telepített megfigyelő és felügyelőrendszerek miatt az MZ–3A-nál kevesebb lesz. A léghajó elsődleges feladata nem lesz más, mint bebizonyítani: a XXI. században is van helye és szerepe a levegőnél könnyebb, ember vezette, irányítható légi járműveknek. Ezt a feladatot Jay Steingold fregattkapitány és az 1. Tudományos Fejlesztési Század (VSX-1) látja majd el. A haditengerészet légi kísérleti és fejlesztési központjának számító, az ember vezette gépek mellett több mint 200 távolról irányítható repülőgépet is használó alakulat 2010 januárja óta dolgozik az MZ–3A-val. A század eddigi tapasztalatai szerint a léghajó kifejezetten könnyen irányítható és egyszerűen cserélhetőek rajta a felhelyezett kísérleti érzékelők, kamerák, radarok is.

Az utolsó, egyben legnagyobb amerikai léghajót, a Vigilance becenevet kapott ZPG-3W-t még 1962. novemberében vonták ki a hadrendből. A valaha épített legnagyobb, nem szilárd vázú léghajó az akkori amerikai radar-távolfelderítő rendszer lyukait töltötte ki AN/APS-70 fedélzeti radarrendszerével.

Az elmúlt esztendők azonban a léghajók reneszánszát ígérik. Az olcsó (a helikopterek vagy a merevszárnyú repülőgépek költségeinek alig 40 százalékáért üzemeltethető) légi járművekkel a hadsereg (LEMV-program) és a légierő (Blue Devil-projekt) is foglalkozik. A LEMV, azaz a nagy hatótávolságú, többféle felderítési feladat egyidejű végrehajtására alkalmas légijármű a szomszédban, a 6-os számú hangárban dekkol. A légierő léghajója pedig egy régi, II. világháborús léghajó-hangárban, az észak-karolinai Elizabeth City mellett készül. Mindkét jármű jelentősen nagyobb lesz, mint a haditengerészet MZ–3A-ja – viszont ez utóbbi már repül.

A léghajók elsősorban a felderítés-megfigyelési, illetve a nagy tömegű teherszállítási feladatokban jeleskedhetnek. Komoly megkötést jelent viszont sérülékenységük: léghajót csak ott és akkor lehet használni, ahol és amikor a saját erők a teljes ellenőrzésük alatt tartják a légteret, és földi légvédelem nincs. Ráadásul egy esetleges nagy távolságú vagy interkontinentális teherszállító repülés esetén biztosítani kell a léghajó védelmét is.