Különös Szilveszter – egy merénylő életútja

Aki Magyarországon a vasút vagy annak története közelébe kerül, előbb-utóbb kötelező módon találkozik Matuska Szilveszter nevével. Egyszerűen kikerülhetetlen ez a veszélyes elmebeteg, akiről – annak dacára, hogy jól dokumentált büntetőperben ítélték el, békeidőben és az összes sajtótermék tudósított a viselt dolgairól – éppen csak a leglényegesebb dolgokat nem tudjuk. Köszönhető ez részben annak, hogy abban az időben a törvényszéki pszichiátria inkább feltűnő és látványos, mint jól megalapozott tudomány volt, részben pedig annak, hogy a minden részletet felderítő nyomozás voltaképpen senkinek sem állt érdekében.

De voltaképpen mit is követett el ez a Matuska? Mindenki tudja: 1931 szeptember 12-ről 13-ára virradó éjszaka felrobbantotta a Bia és a Torbágy közötti viaduktot, rajta a bécsi gyorssal. Ez bizony közkeletű tévedés – jóval több volt a rovásán. Kezdjük azzal, hogy már korábban, augusztus 8-ról 9-re virradó éjjel felrobbantott egy személyvonatot a Berlinhez közeli Jüterbognál. Sőt, ugyanott április 24-én is megpróbálkozott egy merénylettel, ami azonban nem sikerült, amint a még korábbi sem, amelyet Szilveszter napján kísérelt meg, sőt, az azt követővel is kudarcot vallott, január 30-án, Ansbachnál. Egyszóval, emberünk több merényletet is elkövetett, legalább még egyet sikerrel, és nyilvánvaló, hogy saját szakállára tanulta ki a robbantás mesterségét. Csak éppen az nem világos, hogy minek.

Ezt igazából soha nem sikerült kideríteni. Bolond volt ugyan, legalábbis a jelek szerint, nem is kicsit, de annyira azért mégsem, hogy mintegy mellesleg ne szerezzen csinos kis vagyonkát a korábbi években. A szegény csantavéri cipészmester, Matuska Antal fia eredetileg tanítóképzőt végzett, és az első világháborúig jövendőbeli feleségével együtt is tanítottak a helyi iskolában. Aztán bevonult, mint tartalékos tiszt – az Osztrák-Magyar Monarchiában minden érettségizett férfit megilletett a tiszti rang – megsebesült a kragujeváci csatában, felgyógyult, különleges gépfegyver-kiképzésre küldték, majd osztagparancsnokká nevezték ki és főhadnaggyá is előléptették. Már ez is szép karriert jelentett volna egy falusi tanítónak, ha nagy jövedelemmel nem is járt. A jövedelmet másként szerezte. A háború utáni zavaros valutaviszonyok közepette igen sikeres spekulációkba fogott, ezek jövedelmét fűszer- és csemegeüzletbe fektette, ami az éhezések idején valósággal ontotta a pénzt. Vásárolt aztán Mezőtúr mellett százhatvan holdas birtokot, el is adta, tőzsdézett, ebből aztán a budapesti Szabolcs utcában háromemeletes bérházat vásárolt, a Veres Pálné utcában csemegeüzletet nyitott, de érdekelt volt egy Visegrádi utcai fakereskedésben és egy mészárszékben is. Ekkoriban a Kertész utca 42-ben élt családjával egy négyszobás lakásban – tehát nem egyedül, ennek még jelentősége lesz.

Láthatjuk, hogy ha bolond volt is, megvolt a magához való esze. Még akkor is, ha a Nagy Gazdasági Válság erősen megtépázta a vagyonát, és kénytelen volt eladogatni a vállalkozásait, helyettük újakat venni, mint például egy ausztriai, rabensteini kőbányát. Ami szintén szerepet játszik a későbbi eseményekben, ugyanis csak bányatulajdonosként szerezhette be a szükséges ekrazitot. A nyomozás különös dologra derített fényt. Eszerint a gazdag, vallásos polgárember éjszakánként, kettő és három között kiszökött a hitvesi ágyból, ki a hálószobából is, és hajnalig a nyilvánosházakban múlatta az időt, ahol más tevékenység mellett néha egy liter rumot is megivott pár perc alatt, minden látható hatás nélkül. Mindebből pedig hites felesége, aki mellől megugrott, állítólag semmit sem vett észre! Márpedig ez csak úgy elképzelhető, ha a hölgynek egyáltalában nem volt orra. Meg füle és szeme sem.

Fény derült mindenféle, ámokfutásszerű vasúti kirándulásaira is, különböző nőügyekből kifolyólag, mellesleg a biatorbágyi rém állítólag egyenesen rajongott a vonatokért. (Vajon mit tett volna, ha utálja őket?) Látunk tehát egy jól szituált polgárembert, aki mellesleg nem kis gazfickó, és sosem habozik kihasználni mások szorult helyzetét az üzleti nyereség érdekében. Nincsenek erkölcsi skrupulusai egyébként sem, nem fogja könnyek között bevallani a mindenről tudó és az anyagi jólét érdekében mélyen hallgató feleségének a félrelépéseit. A kor tipikus gyermeke – de miért robbantana vonatokat?

Márpedig a merényleteket ő követte el, az biztos. Nem csak azért, mert bevallotta őket, egy olyan ember vallomása, aki egyébként egy Leó nevű szellemre hivatkozik, nem sokat nyom a latban, de azért is, mert minden bizonyíték is ellene szólt. És itt a baj a valamikori eljárással. Olyan nagy igyekezettel gyűjtötték a bizonyítékokat, és olyan gyorsan akartak pontot tenni az ügy végére, hogy az indítékra szinte ügyet sem vetettek. Beérték annyival, hogy a vádlott elmebeteg. Mai gondolkodás szerint sokkal helyesebb lenne a gyengeelméjű kifejezést használni. Valószínűleg a félművelt és pánikban élő Matuska betegesen túltengő fantáziáját egy Edgar Allan Poe-novella mozgathatta meg, amiben a főhős világszerte elkövetett terrorcselekményekkel zsarolja Európa kormányait és így hatalmas vagyonra tesz szert. Pánikban élt Matuska, hiszen úszott el a vagyona: mire a bécsi rendőrség letartóztatta, már a házaira is árverést írtak ki. Talán egy nem létező terrorszervezet nevében próbálkozott volna valami zsarolással, legalábbis erre utalnak a merényletek helyszínein hagyott, zavaros szövegű röplapok – de kitől remélhette a pénzt? Politikusoktól, kormányoktól? Nem. Valószínűleg a nagy vasúttársaságoktól. Más kérdés, hogy a terrorhullám, főleg az állandó feltűnősködésének köszönhetően, el sem jutott abba a fázisába, amikor már megpróbálhatott volna tárgyalni, akárkivel is.

Mellesleg, az ügyben hozott ítéletek sem voltak hétköznapiak. Először az osztrák hatóságok ítélték el az ansbachi kísérletért hat évre, amit a steini börtönben le is töltött. Időközben a német hatóságok, biztosra véve, hogy Magyarországon halálos ítélet vár a delikvensre, le is mondtak a jüterbogi merénylet miatti büntetés kiszabásáról a magyar hatóságok javára. Idehaza pedig halálra ítélték ugyan, ám mivel bolondról volt szó, Horthy Miklós kormányzó megkegyelmezett neki, életfogytiglani szabadságvesztésre változtatva a hóhér kötelét.

Az életfogytiglan pedig csak 1944-ig tartott. A háborús körülmények, az átvonuló frontok nem kedveztek a büntetés-végrehajtási intézeteknek, ahonnét csak az nem szökött meg, aki nem akart. Matuska is fogta magát, és elmeállapotára rácáfolva, hamis papírokkal ismeretlen helyre távozott. Állítólag Svédországban látták a háború után... mások orosz hadifogolytáborban találkoztak vele... sőt, egy néni a hatvanas években állítólag beszélt vele Budapesten! Persze, ezek már csak városi legendák. Emberünk eltűnt, szó szerint, mint ostrom után az aranyóra. Hogy miért tette, amit tett, már sosem fog kiderülni – de nem lenne meglepő, ha valami naiv, buta, rosszul kitervelt üzleti terv mozgatta volna. Hiszen abban az időben csak úgy hemzsegtek Európában a sikeres szélhámosok, akik pillanatnyi érdekük szerint akár kisebb országok anyagi helyzetét is képesek voltak megingatni, mint az a banktisztviselő, aki majdnem térdre kényszerítette a pengő árfolyamát pár százasnyi nyereségért. Vagy azok, akik frankot hamisítottak a Térképészeti Intézetben.

Ennek az ügynek nyertese tehát, mint láthatjuk, nem volt. Vesztesei annál inkább: a halottak, a sebesültek és nem utolsósorban a Magyar Államvasutak. Matuskáról pedig elmondhatjuk, igen olcsón úszta meg.

Szele Tamás