Köszönjük, Bobby! Lufthansa 737, utolsó út utasokkal – 3. rész

Az emlékrepülés első szakaszán, útban Hamburg felé kapta meg az újságírók csapata a Lufthansa részletes és pontos kiadványát a 737-es 48 évnyi történetéről a társaság színeiben, a címlapot egyetlen szó uralja: Bobby. És persze kell, hogy legyen magyarázata annak, hogy miért épp így nevezik, becézik, szólítják a típust a német légitársaságnál.

Nos, valamikor, nem sokkal az első kéthajtóművesek fogalomba állítása után, arra figyeltek fel, hogy amint a légiközlekedés tömegközlekedéssé válik, egyre több gyereket indítanak útra egyedül, a légiutaskísérők kedvességére bízva a kicsiket, amíg „át nem veszik” őket a célreptéren.

De persze a szüleikkel együtt utazó gyerekeknek is új és olykor félelemkeltő volt a szokatlan környezet, mostanság is sokszor látunk-hallunk síró kicsiket a kabinban, akik egyszerűen nem értik, hol vannak, mi történik velük, szoronganak.

Az ő szorongásuk, félelmük feloldására kreáltak egy egész  fedélzeti repülős mesekönyvet, az akkori Lufthansa flotta családi változatával: Bobby volt a kicsi gyerek-repülőgép, a nagy, erős papa a 747-es, a kedves anyuka pedig a 727-es. (By the way, hogy stílusos legyek: emlékszik-e még valaki a magyar tévében is vetített sorozatra a kis Jimbo kalandjairól?) Egyébként a Bobby jól rímelt a Boeing saját hagyományára, hiszen Seattle-ben és Rentonban is Baby Boeing volt a beceneve a legkisebb, ott született sugárhajtású utasszállítónak.

Szorongásra tehát semmi ok, még akkor sem, ha az idő, amint már elmeséltük, eléggé vacak, a hamburgi 23-as pályánál amúgy is készültek már nagyszerű videók hajmeresztő oldalszeles leszállásokról: nos a két kapitány ott elől nem jött zavarba a kellemetlen körülményektől, és határozottan letette a gépet. Reverz, fékezés, legurulás a pályáról, majd következett egy megható pillanat: az eső sem gátolhatta a hamburgiakat abban, hogy a Lufthansa Technik egyik óriási hangára felé fordulva tűzoltók vízfüggönyével köszöntsék a gépet.

A lényegre törő megoldás az volt, hogy a gépet magát hajtóműleállítás után egyszerűen bevontatták a hangárba, így nem kellett összeáznia és halálra fáznia sem a várakozó és köszöntő nagyérdeműnek, sem a gépből kiszállóknak. A hangár túloldalán egy igazi „baby”, egy 500-as 737-es álldogált, mint később kiderült, ez a karbantartók oktatási eszköze volt, már nem repülőképes, de arra tökéletesen alkalmas, hogy a „mi 300-asunkkal” stílszerű keretet adjon az egyébként nem túlságosan hosszú és kevés ceremónia-elemmel súlyosbított búcsúünnepségnek.

A díszebéd egyik fogása úgynevezett gulasch volt (nem tették hozzá, hogy ungarische, jobb is), talán az egyetlen igazán felejthető elemeként az élményteli napnak. A számunkra megadatott laza hamburgi egy óra során volt alkalmunk külön beszélgetni a típusfőpilótával: Ulrich Pade elmondta, hogy a hat 737-est a közeli napokban repülik át az új tulajdonoshoz Floridába. A Karlsruhe 1991 óta 51 ezer ciklust teljesített, de még 25 ezer(!) bőven belefér az életébe.

A gépek remek állapotban vannak, hála a karbantartóknak, mondta: ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy amint a díszesebb ünnepi sereg az emelvénynél és az asztaloknál tömörült, sok-sok sárga mellényes úr és hölgy gyűlt össze magánál a gépnél, németül beszélgettek, nem értettem tehát, mit mondanak, de látható volt, ahogy a pillantásuk is simogatta a búcsúzó öreg madarat. Amit ők tartottak meg fiatalnak sok éven át.

A típusfőpilóta elmondta, ő is tovább repül, méghozzá a hosszú távú vonalakon, a Lufthansa-flotta óriásgépeinek valamelyikén. Választhatott, hogy melyik típust akarja, az A380-ast vagy a B-747-est, és némi derűs hunyorgás kíséretében elmondta, lehet, hogy meglepő, de ő a Boeing mellett döntött.

Kollégájához hasonlóan Ulrich Pade is azt emelte ki, amikor a 737-es megítéléséről kérdeztük pilótaszemmel, hogy a gépet nagyon kellemes vezetni, csodálatosan visszajelez minden mozdulatot, jóindulatú, hátránya annyi, jegyezte meg a szokásos széles mosollyal, hogy a személyzet könnyebben leeszi magát ebédkor. Az utalás egyértelműen az Airbus típusokra vonatkozott, amelyek nem hagyományos szarvkormánnyal, hanem sidestickkel készülnek, tehát valóban van hely egy kihúzható asztallapféleségnek a pilóták számára, egyébként is, Pade elmondta, hogy a 737-es pilótafülkéje eléggé szűk.

Ezt a szűkösséget a másik, 500-as pilótafülkéjében ki is próbálhattuk, persze nagyon kellemetlennek nem nevezném az élményt, amikor beülhettem a bal-egyesbe... Ez egy igazi repülőgép, mormolta mögöttem egy jeles nemzetközi repülőújság kiküldöttje, bár ez is glass cockpitnak minősíthető, de még kis képernyőkkel és sok más műszerrel, kapcsolóval, kevesebb automata rendszerrel.

Sőt, hazafelé menet, hiába, ez azért nem volt közönséges járat, a Lufthansa jelenlévő vezetői és maga a főpilóta oldottak valamicskét a szigorú zárt ajtó-elvből, és egy-egy pillanatra bekukkanthattunk néhányan (az újságírók közül is a különösen erősen repülőfertőzöttek) a pilótafülkébe. De amikor utolsónak benézhettem, Pade kapitány már éppen nyúlt a szélvédő alatti konzol felé, hogy betekerje az új irányt és magasságot, gyorsan ki kellett jönni, süllyedtünk Frankfurt felé.

Arra a pályára készültünk leszállni, a 07C-re, ahonnan néhány órája startoltunk, de az eljárás külön látványosságaként szépen végigrepültük nyugat felé a hosszúfalat, majd amikor a balforduló után a középső pályára közelítettünk, akit érdekelt, bal felől végignézhette az új pályát is.

Majd elsiklottunk a csak felszállásra használatos 18-as küszöbe felett és máris gurultunk, fékeztünk. A pályáról letérve megint ünnepivé vált a hangulat, két oldalról a frankfurti tűzoltók locsoltak, a marsallerek pedig a sárga-fekete kockás kocsikkal, bekapcsolt villogókkal úgy hajtottak ék alakban előttünk, mint amikor egy államfő érkezik a motoros rendőrök felvezetésében.

Kiszállás után még egy fotólehetőség, még egy csoportképes integetés, még egy-egy búcsúpillantás a kedves madárra, aztán már vitt is vissza bennünket a terminálhoz a busz. Következett a várakozás az esti budapesti járatig, de persze volt alkalmunk közben is ki-kinézni az üvegfalakon, és látni például (fotóra nem volt esély), amint egy közeli állóhelyre begurul a jövő, a Lufthansa februárban átvett első A320neója személyében.

És volt idő arra is, hogy az ember elgondolkodjon erről az egész, szépen megrendezett emlékrepülésről. Hogy miért volt ez elgondolkodtató? A mai hihetetlenül kemény piaci versenyben az úgynevezett hagyományos légitársaságok többsége sem a hagyományokra alapozza a magáról kialakított képet, hanem a nagyratörő jövőre és a gazdag jelenre.

Ha a flottáról van szó, szinte mindegyik arról beszél, hogy mennyire fiatal, alacsony átlagéletkorú a gépparkja. A Lufthansa meg nem félt kiállni ország-világ előtt azzal a sztorival, hogy lám: 48 éven át repültünk egy típust (persze a régebbi és az újabb, bár nem a legújabb változatait). Feltehetően azért, mert tudja: épp mert ebben a korszakban túl nagyok és durvák a változások, sokaknak jóleső és megnyugtató, ha akár egy légitársaságról is azt érzik, hogy jóban van a saját múltjával. Méltó búcsú az öreg géptől: ez a mai Lufthansa erős önbizalmára vall.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!