Hőskor

Amikor 1990 szeptember elsején elkezdtem dolgozni a Mávtransspednél, az akkori „öregek” azt mondták, hogy a hőskor a „táskás speditőr” időszak volt.

Nem olyan régen ültem a vonaton egy fülkében, ahol még két korombeli hölgy utazott, akik élénken beszélgettek a gyerekeikről és azok munkáiról. Az elején nem nagyon figyeltem, de aztán megütötte a fülem, hogy egyikőjük fia egy szállítmányozó kft.-nél – ahol vasúttal foglalkoznak – kezdett dolgozni. Az anyuka hosszan ecsetelte, hogy milyen sokat kell a fiának robotolnia, egész nap a gép előtt ül és nyomkodja azt. Képzeljük el, hogy előző héten is kétszáz tonnát kellett lemenedzselnie a gyereknek. Na, ott borult jótékony ködbe az agyam! Heti kétszáz tonna! Számítógéppel! Nahát!

Emlékszem, hogy annak idején mi egy hét leforgása alatt több tízezer tonnát mozgattunk meg. Ja, és nem számítógéppel, hanem Olivetti írógéppel. Ami azt tudta, amit a neve ígért. Írni! Sikítós módszerrel. Sikítottunk, ha megtaláltunk egy betűt, merthogy egyikünk sem tanult gépírást – az Olivettikből öt szobára, cirka tizenöt emberre jutott három. Ezeken írtuk meg az árajánlatokat, leveleztünk, számláztunk, sőt CIM és SZMGSZ fuvarleveleket töltöttünk ki. Micsoda öröm volt, amikor már olyan írógépet kaptunk, amit programozni lehetett! Ez azt jelentette, hogy legalább öt fuvarlevelet ki lehetett tölteni egymás után. És amikor elcsúszott az egész, és a feladó neve került az áru megnevezéséhez, újra kellett kezdeni az egészet. De már ez is elképesztő fejlődés volt. Nem volt mobiltelefon, de pláne okostelefon. Az is nagy áttörés volt, mikor olyan asztali telefonokat kaptunk, amin átkapcsolhattunk másik kollégához, illetve azt is jelezte, ha az foglalt volt. Wowww! És nem szkenneltünk, hanem fénymásoltunk! Mindent! Egyesével! Eleinte az egész cégnél volt három fénymásoló, sorba álltunk, veszekedtünk, hogy hozzáférjünk.

Manapság már nem divat, hogy az idősebbeket megbecsüljék, megtartsák a munkahelyeken. Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt, mert az akkoriban kialakulóban lévő kft.-k nem hogy elüldözték, inkább beígértek mindent, hogy egy-egy tapasztalt, nagy „öreg” náluk dolgozzon, és adja át tapasztalatait a fiataloknak. Hozzánk mindenféle impexből (Chemol, Minerál és így tovább), meg a MÁV-tól hívtak szakembereket. Így volt szerencsém, olyanokkal dolgozni, mint Rácz Marika néni, Zoltvay Pötyi néni, Zelenay Karcsi bácsi, Kardos Kazi bácsi. (A teljesség igénye nélkül!) Ezek az emberek hihetetlen energiával, empátiával, nem utolsósorban humorral adták át tapasztalataikat, ismeretségi körüket.

Imádtam, hogy egy héten minimum háromszor valamelyikük négy órakor leküldte valamelyikünket néhány üveg sörért, és az íróasztalok mellett – munkaidő után – a kis- és nagyfőnökökkel együtt körbeültünk, és hallgattuk az anekdotákat, amiken betegre röhögtük magunkat és rengeteget tanultunk belőlük.

A technikai feltételek mellett bizony előfordult, hogy egész éjszakára bent kellett maradnunk, hogy kinyomtassuk az összes fuvarlevelet vagy kiszámlázzunk mindent a hónap végére. De reggel valamelyik főnök hozott friss kiflit és kakaót, ezzel köszönve meg a túlórát. 

Ezek ellenére, volt életünk a munkán túl is! Nem ültünk bent este kilencig csak azért, mert mit szólnak a többiek. Ha el kellett intéznünk valamit, elintéztük. És szerettünk bejárni! Mert minden nap kihívás volt, és rengeteg röhögés! 

Természetesen nem akarom a mai szállítmányozók érdemeit és munkáit kisebbíteni, hiszen akadt, ami sokkal könnyebb volt, más viszont sokkal nehezebben ment! De azt az ösvényt, amit a maiak széles úttá építettek, mi tapostuk ki. 

Szóval, nekem egészen biztos az volt a HŐSKOR!