Hogy mi a Hold csodája? Visszanézni a Földre!

Mikor is volt tulajdonképp? És melyik volt a legfontosabb pillanat? Természetesen az emberek nagy része arra a bizonyos kis és nagy lépésre emlékezik a 45 évvel ezelőtti eseménysorból, amikor Neil Armstrong az emberiség történetében először lépett egy másik bolygó felszínére. Node az igazán döntő pillanat néhány órával korábban volt, amikor az emberiség történetében először egy ember vezette földi gépezet sikeresen leszállt egy másik bolygó felszínére.

És amint ez a szakmaibb jellegű visszaemlékezésekből és munkákból kiderül, az igazi nagy vívmány ez volt, a leszállás, ekkor szakadt fel igazán Houstonban az irányítóterem konzoljai mögött ülőkből a megkönnyebbült öröm. Hogy aztán Armstrong és Aldrin később ott is tipegett a finom holdporral borított talajon, az már hab volt a tortán.

A lényeg, hogy sikerült leszállni, 1969 július 20-án, legalábbis houstoni idő szerint, Európában már 21-e volt. Ekkor hallgatták az irányító központban a szakszerű párbeszédet olyan 380 ezer kilométer távolságból: „Érintkezésjelző fény. Leállás. Fékező hajtómű irányítása átvéve. Hajtómű kiakpcsolva, 413 beütve.” Majd kisvártatva: „Houston, itt a Tranquility bázis, a Sas leszállt.” Ekkor tört ki a Földön a teremben a tapsvihar, és ekkor mondta a CapCom, az űrhajósokkal kapcsolatot tartó kolléga azt a híres mondatot is, hogy: „Most újra merünk lélegzetet venni”. Mikor is volt tulajdonképp? A konkrét dátumon túl ami döntő: történelmi léptékkel mérve szinte csak pillanatokkal azután, hogy Kennedy elnök 1960-ban azt mondta: „még ebben az évtizedben feljutunk a Holdra.”

Feljutottak, illetve a Hold körüli pályán keringő parancsnoki modulról leválva, onnan nézvést inkább: lejutottak. A lélegzet visszafojtása pedig indokolt volt, a leszállás simára sikerült, de korántsem volt kockázatmentes. Először is már a megközelítés közben többször küldött hibajelzést a holdkomp számítógépe, szerencsére a Houstonban figyelő fiatal szakemberek egyike tudta, hogy az 1201-es és 1202-es kód csak annyit jelent, hogy a komputer úgy „érzi”, túlterhelt, ami pedig azért következett be, mert Aldrin nem kapcsolta ki a dokkoló radart, miközben működésbe lépett a felszínt tapogató leszálló radar. De az űrhajósok Armstrong visszaemlékezései szerint úgy voltak vele, hogy egy isten tudja miért megjelenő hibaüzenet miatt nem fogják megszakítani életük és az emberiség nagy kalandját, pláne, hogy már csak 1800 méter, majd a második hibaüzenetnél már csak 900 méter és néhány perc volt a landolásig.

Ennél komolyabb probléma volt, hogy Armstrong észrevette, az automata leszállító rendszer a tervezettől némiképp eltérő pályán viszi a holdkompot, és ezért az utolsó szakaszon, 90 méter magasan átvette az irányítást, mert különben egy veszélyesen egyenetlen, sziklás részen ért volna Holdat a szerkezet. Armstrong higgadt pilótatudása tehát ott vált döntővé, ahogy az egyre fogyó üzemanyag miatti nyomás ellenére higgadtan továbbrepült, hogy a megfelelő helyre ültesse le a gépet. Tíz méteren a komp megbillent, de Armstrong korrigált, és 20 másodpercnyi üzemanyaggal a tartályban az eredeti helyszíntől hat és fél kilométerre tette Holdra a szerkezetet.

Aldrin ekkor, a hajtómű leállítása és az ekkor kötelező ellenőrző listák után lepte meg az irányítást azzal, hogy kitalálta a Sas, a holdkomp új hívójelet, a Nyugalom tengere sugallta kifejezést: a Tranquility Base nem szerepelt a korábbi kommunikációs verziókban.

Aztán jött a híres Armstrong-féle kiszállás és szöveg, majd Aldrin is sétált egyet, két és fél órát töltöttek a felszínen, végül 21 és fél óra hold-tartózkodás után a komp ismét felszállt. De ez sem volt olyan egyszerű, leszállás után a szkafanderek felöltésekor ugyanis a szűk helyen valamelyikük véletlenül letörte a felszálló hajtómű indító kapcsolóját: ezt visszainduláskor egy toll végével benyúlva helyettesítették, így jutottak vissza Collinshoz és a parancsnoki kabinhoz, amely a Hold körüli parkoló pályán várta őket.

Majd következett a hazaút a Földre: megannyi kritikus és fontos mozzanat, sikerül-e rendben gyorsítani a Hold mögött, majd eltalálni a megfelelő érkezési szöget, hogy ne túl meredeken vagy ne túl laposan érje el a kabin a Föld légkörét, ne égjen el benne vagy ne pattanjon róla el, de mindez a közvéleményt már nagyon nem izgatta: a lényeg a Hold és a Holdon tett séta volt, az, hogy közben mennyire kemény feladat a többi mozzanat, csak akkor derült ki, amikor nem mentek jól a dolgok, az Apolló-13 katasztrófával fenyegető küldetésén.

Az Apolló-17 volt az utolsó holdexpedíció, 1972 decemberében. És akkor nagyon kevesen gondolták volna, hogy az első holdraszállás 45. évfordulóján a megemlékezések azzal a bizonytalan gondolattal zárulnak, hogy egyelőre még mindig nem tudni, mikor tér vissza az ember a Holdra: most úgy tűnik, hogy az amerikaiakhoz képest ezt sokkal inkább ambicionálja két másik űrhatalom, Kína és Oroszország.

De hát miért is kell időnként elmennie az emberiség küldötteinek valahová máshová, idegen bolygóra, idegen világokba? Vannak racionális indokok, egyszer meg kellene találnunk a lehetséges választ a túlnépesedésre, az erőforrások fogyására, és így tovább.

De van más válasz is arra, mi értelme ennek az egésznek, és ezt a választ meglehetősen autentikus forrásból hallotta e sorok írója, amikor a nyolcvanas években interjút készíthetett az Apolló-15 azóta elhunyt parancsnokával. James Irwin elmesélte, milyen különös élmény volt a holdjáró antennájába fogódzkodva felnézni a Holdról – a Földre. És milyen döbbenetes volt ráébredni a Hold teljesen élettelen, kietlen felszínén arra, mekkora érték, milyen gyönyörű, különleges és egyedi az élettel teli, kéklő anyabolygó.

Igen, azért van értelme elrepülnünk más bolygókra, hogy elég messziről nézzünk vissza a Földre, és onnan nézve döbbenjünk rá, mit jelent nekünk ez a bolygó, ahonnan elindultunk.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!