Gabonás kalandok a Mávtransspednél

Tessék mondani, ugye itt adnak negyven százalékot?

A 90-es évek elején nagymértékű tarifaemelést hajtott végre a MÁV. Ugyanakkor viszont ebből jelentős kedvezményt adott, ha a cégek speditőrőkön keresztül vették igénybe a vasúti szolgáltatásokat. Okos húzás volt a vasút részéről, mert nőtt a bevétel, de csökkent az ügyfelekkel lévő munka. Hogy mi szakadt nekünk, szállítmányozóknak a nyakába, az más kérdés. Ez éppen egy olyan év volt, amikor nagyon jó volt a gabonatermés, és mivel a rendszerváltás után minden cég végezhetett külkereskedelmi tevékenységet is, pillanatok alatt mindenki gabonakereskedő lett. Szinte szürreális jelenetek zajlottak, jött nyugdíjas vasutas, maszek zöldségkereskedő, korábbi olimpiai bajnok, filmrendező, szóval a kezdő „üzletemberek” tömkelege, és mind gabonát akart fuvarozni. Csak néhány részlet az akkoriban zajló tárgyalásokról:

• Milyen paritáson adja el az árut? Döbbent csend. Majd egy tétova válasz: nekem már rajta van a paritásom!
• Lehet magukkal pausáléban tárgyalni? Nem értem a kérdést, kifejtené? Hát pausáléban. A szót hallom, ismerem, csak azt nem tudom, hogy Ön mit ért alatta. Hát, hogy megmondom mennyi jut a fuvarra, és maguk annyiért viszik! 
• Ömlesztett áru, vagy zsákos? Kukorica vagy búza? Azt még nem tudjuk, de egymillió tonna és Kongóba megy!
• Egy alkalommal felhívott egy osztályvezető a vezérigazgatóságról, hogy küldenek egy potenciális ügyfelet, gabonázik, segítsek neki. Az úr (inkább bácsi) nagyon nem volt képben, gyakorlatilag egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni, így abban maradtunk, hogy ha konkretizálódik az üzlet, visszajön és folytatjuk. Egy óra múlva felháborodottan hívott fel ugyanaz az osztályvezető, hogy miért küldtem el az ő pártfogoltját. Hiszen még banánt is hozott! 
• Egyik munkatársamnak a nagy kapkodásban sikerült négy (!) elütést produkálni egy fuvarlevél mintán, amiből hatszáz garnitúrát adtak ki a stencilezőink. Később derült ki, hogy akkreditíves üzlet, a fuvarlevél duplikátokra fizetnek, amit betű szerint vizsgál a bank. Mit volt mit tenni, gyorsan csináltattunk egy „corrected by…” bélyegzőt, és fuvarlevelenként négy helyen lepecsételve nekiálltam aláírni a javításokat. Egy ember tolta elém balról, egy másik húzta el jobbról… Félóránként szünetet kellett tartani. Azt hiszem, akkor romlott meg az írásom.
• Az irodám a lépcsővel szemben az első szoba volt, ide nyitott be bárki, aki bejött a céghez. És jöttek. De nem úgy, hogy telefon, időpont, témaegyeztetés, hanem mintha cigiért ugranának le a boltba. 

Egy alkalommal egy különös pár jön be az ajtón. Egy körülbelül 150 centi „magas” pasas, fényes zakóban, fehér, hegyes orrú cipőben, hosszú fekete göndör hajjal. Nyomában egy testes, jobban öltözött szőke nő. Név szerint engem keresnek, ők nem mutatkoznak be. Érdeklődöm, hogy milyen ügyben. Gabona, azaz búza. Ok, mondom és felteszem a következő rutinkérdést: étkezési vagy takarmánybúza? Zavar támad, nem tudják. De félmillió tonna. A hol rakodnak?, hova megy az áru?, és így tovább, kérdések ugyancsak nélkülözik a konkrét választ. Elszontyolodnak, érzik, hogy nem jó irányba haladunk. Jó, nem tudják, nem baj, mondom, de mit szeretnének tőlem? Hát nekik azt mondták, hogy nálam lehet kapni negyven százalékot.

Akkoriban valóban volt egy, a fuvarlevélen bejegyzett kódszámhoz és egyéb feltételekhez kötött különleges fizetési konstrukció gabonára, amiben szerepelt egy negyven százalékos engedmény. De átfutott az agyamon, hogy ha én ezekkel itt most leülök, és elkezdem elmagyarázni a tudnivalókat, kiképezem őket fuvarlevélből, rakodási szabályokból, vagonrendelésből, fizetési konstrukciót keresünk, megállapodást írunk, céget vizsgálunk, órákig itt leszünk, valószínűleg hiába, hiszen azt sem tudják, hogy mivel kereskednek… Nem, rövidre zárom inkább. Rendben van, mondom, megkapják a negyven százalékot. Felderül az arcuk. Tényleg megadom nekik? Nagylelkűen bólintok. Lelkükre kötöm, hogy ha tisztázódik az ügylet, és tudnak válaszolni a feltett kérdésekre, cégpapírokkal felszerelve jöjjenek vissza, a többit pedig megbeszéljük. Boldogan mosolyognak és elmennek. Soha többé nem láttam őket.

Néhány hónappal később mondta az egyik kollegám, hogy ugyanez a szőke nőt sírva bolyongott a vezérigazgatóságon egy kupac fuvarlevéllel a kezében.  Később hallottam, hogy rendőrségi ügy lett a „nagy  gabonaüzletből”. Mi megúsztuk. Mert nagylelkű voltam.