Folytatódik a forradalom: újabb diszkontok az óceán fölött!

Nem lehet nem elvonatkoztatni az egyik legnagyobb európai low-fare légitársaság, a Norwegian bejelentésétől, miszerint amint megkapják az első MAX 737-eseket, beindítják – májusban vagy júniusban – az olcsó atlanti járatokat: a jelek szerint a diszkont hosszútáv forradalmáról mások sem akarnak lemaradni.

Arról már korábban is lehetett hallani, hogy a következő nagy hálózati társaság, amely beindítja a maga ilyesfajta üzletágát, az IAG lesz, a csoport tagjai: a British Airways, az Aer Lingus, az Iberia és a Vueling, és mostantól a Level. A Vueling eddig is önálló diszkontbrandje volt a csoportnak, de most megkapja azt a feladatot, hogy ráhordással kiszolgálja a legújabb, és már júniusban(!) beinduló új low-fare hosszú távú légitársaság, a Level Barcelonából induló járatait. (Jópofa a névválasztás, a magassági szint jelölésére szolgáló Flight Level az egyik leggyakrabban használt kifejezése a nagygépes repülésnek... A csoport közleményének is ez a címe: Az IAG új szintre emelkedik)

A Level légitársaságot hol a British, hol az Iberia leányvállalataként emlegetik, de a lényeg, hogy két A330-assal két amerikai desztinációra indul: Los Angeles heti kétszer, és San Francisco Oakland heti háromszor, majd következik Buenos Aires, Dominika, aztán a terjeszkedés Európa más nagyvárosai felé, ahonnan további 330-asok beállítása után indulhatnak a repülések át az óceánon. Bár elsősorban, mint üdülőhelyi légitársaságot jelöli a bejelentés, valójában a cég nem egyszerűen a kellemes meleg helyeket kereső nyaralókat célozza, hanem mindazokat, akik az interkontinentális repüléseket korábban „nem engedhették meg maguknak”. A gépek 21 prémium-economy és 293 „sima” economy üléssel repülnek, utóbbiak a szokásos diszkont feltételekkel vehetők igénybe, nincs fedélzeti ellátás, korlátozott a kézipoggyász, stb.: a prémium ebben az esetben hasonló, de foglalható üléseket, étkezést és komolyabb szórakoztató rendszert jelent, a nagysebességű internetért viszont mindenkinek fizetnie kell.

Ami a történethez hozzá tartozik, az IAG elnöke, Willie Walsh, vagy tíz napja, nem kevés önkritikával és talán úgy általában a hagyományos társaságok nevében beszélt egy légiközlekedési konferencián arról, hogy kritikusan fontos tanulni a hibákból: „A hagyományos társaságok lassúnak bizonyultak és hosszú éveken át nem válaszoltak a rövid távon repülő LCC-k felemelkedésére, különösen Európában... Ahogy telt az idő, látni kellett, hogy az újak (»new kids ont he block«) nem tűnnek el, vagyis végül is adaptálni kellett a legjobb jellemzőikből, míg meg kell tartani az ebben értéket látó vásárlóknak a prémium-szolgáltatásokat is.” A későbbiekben a Norwegian kapcsán külön kitért arra, hogy a hagyományos társaságok úgy hitték, lehetetlen lesz igazi low-fare hosszú távú hálózatokat kialakítania a diszkontoknak.

Hogy ez mennyre nem így alakul, azt egy másik hír erősíti meg, méghozzá a Norwegian legnagyobb európai vetélytársa, az európai diszkont piac dominánsa háza táján: miután korábban többször cáfolta az efféle terveket, most már a Ryanair felől is kezdenek terjedni a hírek arról, hogy olcsó járatokat indít az Egyesült Királyság repülőtereiről olyan célállomásokra, mint New York, New Jersey (ez talán Newarkot jelent) és Boston.

Ugyanakkor a jelek szerint nem arról van szó, legalábbis egyelőre, hogy maga a Ryanair repülné ezeket a vonalakat, hanem az ír cég megállapodott a Norwegiannel, hogy kiterjedtebb európai hálózata segítségével ráhordó szerepet vállal a Norwegian atlanti járataira, vagyis a jelek szerint egyfajta code-share szerződésről van szó. A Ryanair járatra becsekkolva egészen az óceán túloldaláig fel lehet adni a poggyászt, mindkét cég weboldalán lehet mindkét repülésre jegyet váltani, sőt, ha kell, akkor repterek közti transzfert is biztosít az ír cég a norvég hosszútávhoz. Ez az eredeti diszkontmodellhez képest jóval többet vállaló gyakorlat nem csak a júniusban Írországból és Skóciából induló Norwegian 737-es járatokra vonatkozik, hanem azokra a meglévő (más Norwegian által repült) vonalakra is, amelyeken a norvég cég az elmúlt években beszerzett 787-eseit repülteti. A teljes költsége az utazásnak így is nagyon olcsó a hagyományosokhoz képet, és ki tudja, ha majd a Ryanair is megkapja a megnövelt hatótávolságú MAX 8-asait, lehet, hogy már a saját atlanti járataira fog saját maga ráhordani...

Mondhatni slusszpoénként (de persze a történetnek itt nyilván nem lesz vége), bejelentkezett a konkurencia az óceán túloldaláról is! Az amerikai vállalkozás, amely low-fare járatokat indít (még meg nem nevezett időpontban és célállomásokkal) Európa felé, az Egyesült Államok hatodik legnagyobb társasága, a jetBlue Airways. Már az is érdekes fejlemény volt, amikor a cég az Egyesült Államok határain túlra terjeszkedett, a karibi térség, Peru és Mexikó felé. A mostani tervek szerint a jetBlue vezetése még idén dönt 228 gépes flottája frissítéséről, illetve bővítéséről, vagyis hogy többnyire belföldi forgalomban használható Embraereket, vagy atlanti vonalakon repülhető LR (Long Range) változatú A321-eseket vásároljon, amivel a társaság New Yorkból és Bostonból Nagy-Britanniába és más nyugat-európai célpontokra járhat, anélkül, hogy változtatna a Ryanairhez hasonló koncepciót követő, kizárólag keskenytörzsűeket repültető flottapolitikáján.

Robin Hayes elnök szerint a döntés nagyon egyszerű: lenne-e profittermelő képessége ezeknek a repüléseknek, vagy sem. A társaság elnöke úgy véli, van lehetőség arra, hogy a jelenlegi versenytársakhoz képest is alacsonyabb árakon kínálja a transzatlanti jegyeket, miközben a járat még mindig nyereséget hozhat.