Etűdök bécsi mozdonyhárfára
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor nálunk is csúcsra járt a vasúti teherszállítás, a sógoroknál is hatalmas rendezőpályaudvar építésébe fogtak Bécs délnyugati határánál. Az 1978. tavaszi kezdés után az első ütemet 1983-ban, a teljes pályaudvart 1986-ban adták át.
A tizenöt vágányos fogadó vágánycsoportra érkező szerelvényeket egy rádió-távirányítású 1046-os villanygép tolja a gurítódombra, a kocsik a 48 irányvágány valamelyikére (300-as vágánycsoport) érkeznek. A vágányokon csak „gombás”, azaz Dowty rendszerű dugattyús vágányfék van, a vezérlést öt különböző számítógépes rendszer végzi.
A pályaudvar második ütemében, a nyolcvanas években készült el az irányvágányok lírája mellett az úgynevezett Lokharfe, azaz a felülről nézve valóban hárfára hasonlító vágánycsoport. A líra vágányain két-két mozdony fér el, bár a Taurusoknak egy kissé szűkösnek bizonyul a tizenhat méteres gépekre tervezett vágány.
A Lokharféról kijáró mozdonyok optimális esetben tíz percen belül már el is hagyják szerelvényükkel az állomást. Az állomáson telepített fékpróba-berendezés gyorsítja a technológiát: amennyiben a fővezeték töltésiránya nem változott meg, az osztrák utasítások szerint csak az első kocsinál nézik meg a fékezést és az oldást.
A klederingi rendező-pályaudvart (a főként kéttengelyes kocsik közlekedése idején) 8000 kocsi/nap forgalomra tervezték, ez a négytengelyes kocsik térhódításával 6000-6500 kocsi/nap teljesítményre módosult. A pályaudvaron hajnaltájt van a legnagyobb élet, tehervonatok sokasága érkezik és indul, bár a pályaudvar – a vasúti teherszállítás visszaesése miatt – koránt sincs csúcsra járatva.