Érdek nélkül tetszik: az emberiség mennyei játéka
Egy rakétaindítás mindig fantasztikus élmény, legalábbis nekem: szívesen nézem újra és újra a fellövést, élvezem a számítógép fülhallgatóján át is gyomorremegtető hangot, a katartikus fényeket, és azt a csodát, ahogy az előttünk tornyosuló valami elképesztően rövid idő alatt apró fényponttá válik valahol az égbolton. De vajon mikor érdemes állóképet csinálni az indítás viharában?
Érdemes a NASA gyakorlott fotósának képét elővenni a helyes válaszért. A rakétaindítás első másodperceiben maga a szerkezet még ott ül a kilövőpadon, meg kell várni, amíg a hajtóművek nemcsak beindulnak, de felpörögnek a legnagyobb tolóerőre. Ezalatt a rakétát, bármekkora is legyen, szinte teljesen elborítja a láng és a füst, az ember ezekben a pillanatokban akár azt hiheti, hogy valami baj van, de nem: mégiscsak megtörténik a csoda, ahogy ez a tüzet okádó felhőkarcoló a saját lángjára és füstjére támaszkodva emelkedni kezd. És ilyenkor érdemes megcsinálni az igazán tökéletes fotót.
A rakéta eleinte nagyon lassan mozog, ilyenkor még az expozíció is könnyebb, de nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy közben a rakéta a vihart, a zavarosságot maga mögött hagyja és kiemelkedik a füst és a tűz, meg a különféle tornyok, szerelőépületek, antennák, a pad egyéb kellékeinek a szövevényéből. Még ott van minden alatta, hogy lássuk, mennyire hatalmas építmény indul az ég felé, de azt is érzékeljük, milyen hihetetlen kavalkádból születik ez az egyirányú, határozott repülés. A Delta-4 Heavy már elhagyja a földi kuszaságokat, csak a lényeg marad: az emelkedő gép – és az ég, amelyet megcélzott.
Az ember persze bogarászhat még további részleteket, technikai és esztétikai momentumokat. Például hogy a rakéta csúcsán ott van az a tűvékonynak látszó plusz valami, ami azt bizonyítja, hogy az orrkúp védelmében olyan kapszula rejtőzik, amiben vagy emberek vannak, vagy ahogy tegnap, emberek szállítására képes űrhajó, az Orion startol, hiszen csak az emberes repüléseknél társítanak a hordozórakétához mentőrakétát is. Gyönyörködhetünk a fények játékában, a fotósnak az indítási ablak a kezére játszik: a reggeli szürkület jó háttér, jobb, mint az éjszakai teljes feketeség, és sokkal jobb, mint a nappali fények, a kontraszt épp most a legizgalmasabb.
De nem is a részletek fontosak most, hanem a kép igézete. A történés csodája, ahogy a világ valaha épített egyik legnagyobb erejű gépezete megindul felfelé, hogy a lassúságból megszülessen az első kozmikus sebesség, ami a földkörüli repüléshez kell. A méltóságteljes lassúságból megszületik a szökési sebesség, megtörténhet a szökés az egy g világából.
Oriana Fallacci valahogy így írta híres mondatát az űrkorszak első, igazán hősi szakaszában, a Ha meghal a nap című szenzációs riportkönyvében egy rakéta startját végignézve: „Olyan ez, mint ha az ember Istennel játszana társasjátékot.”
Sorozatunk korábbi darabjai
Érdek nélkül tetszik: két világ találkozása
Érdek nélkül tetszik: hegyek, felhők, völgyek
Érdek nélkül tetszik: „drezinázni” mindig kell!
Érdek nélkül tetszik: csak lazán, pilóta
Érdek nélkül tetszik: ahol minden volt, még vasútállomás is
Érdek nélkül tetszik: lenyomni Skandináviát!
Érdek nélkül tetszik: villámok között
Érdek nélkül tetszik: a zöld komp
Érdek nélkül tetszik: három évet vártak rá, megérte
Érdek nélkül tetszik: megjött a kemény mag
Érdek nélkül tetszik: Párizs, 11 óra
Érdek nélkül tetszik: szakadt, koszos – és nem a miénk
Érdek nélkül tetszik: Tegel fölött az ég
Érdek nélkül tetszik: a Göhrener Brücke
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
