Eltávozott közülünk az első Hold-ember

Róla mindig azt mondják el először, hogy az első ember volt, aki a lábát a Holdra tette, de ha alaposabban megnézzük az életrajzát, kiderül: nyilváníthatták volna már korábban is igazi amerikai hősnek. Két évet szolgált a koreai háborúban, és arról is ritkábban hallani, milyen fontos szerepe volt berepülő pilótaként az olyan típusok megalkotásában, mint az F-100 Super Sabre vagy az F-106-os Delta Dart. Több mint 200 repülőgéptípust repült a vitorlázógépektől az űr határait súroló X-15-ösig.

Armstrong ugyanis részese volt az űrkorszak előtti egyik meghatározó kísérletsorozatnak, amely legalább annyira kockázatos vállalkozás volt, mint a Mercury vagy a Gemini-program. Nyugodtan mondhatjuk: valóban vakmerő pilóták csoportja repült az X-15-ösön, ezen az elképesztő rakétarepülőgépen, amellyel már bizony el lehetett érni az űr alsó határvidékét.

Ha nem jön közbe az űrverseny, ami gyors megoldásokat követelt, például a már meglévő katonai rakéták felhasználását, az X-15-ös talán egészen más irányba vitte volna az ember és a világűr kapcsolatát. Ha nincs hidegháború, akkor az amerikai űrhajózás netán egyenesen az űrrepülőgép felé fejlődik, és akkor az Apolló-program sem válik sürgetővé.

Viszont az Apolló-program hihetetlen gyorsításra sarkallta az olyan, ma is meghatározó iparágakat is, mint a számítástechnika: nehéz eldönteni, mi történt volna, és mi lett volna jobb. Mindenesetre Armstrong az X-15-össel 63 kilométer magasra emelkedett, és a hangsebesség csaknem hatszorosával repült vele.

1962-től az amerikai űrhajósok második csoportjának tagja lett, és véghez vitt megintcsak egy olyan repülést, amelyről ma már keveset beszélnek, de ami nélkül az űrhajózás nem ért volna el a Holdig, vagy a mai űrállomásig. 1966-ban a Gemini-8 pilótájaként hajtotta végre két űreszköz első sikeres dokkolását: gondoljunk bele, szinte minden fontos űrkísérletnek ez ma is meghatározó mozzanata. De nagyon nem volt mindegy, hogyan sikerül először egy ember-vezette űrkabin, a Gemini, és egy dokkolóval ellátott rakétafokozat, az Atlas Agena összekapcsolása.

Aztán, ahogy nemrég az iho/repülés is felidézte, egyik berepülő pilótája volt a holdkompnak, pontosabban a leszállóegység légköri kísérleti példányának, amelyből az utolsó előtti pillanatban katapultált, amikor egy technikai hiba miatt a szerkezet irányíthatatlanná vált és lezuhant.

Az is hihetetlennek tűnik mai szemmel nézve, hogy innetől kezdve mindössze három év telt el az első sikeres leszállásig a Holdra. Ez is egy igen fontos momentum: Armstrong nem csak az első ember, aki rálépett egy másik égitest felszínére, hanem az első pilóta is, aki 1969. július 20-án sima leszállást hajott végre egy másik égitest felszínén. És feltehetően erre egész életében büszkébb is volt, mint magára a holdsétára.

Közvetlenül a landolás előtt a fedélzeti számítógép hibajelzéseket küldött, ahhoz is kellett hidegvér, hogy ezek ellenére tovább folytassák a megközelítést. A korábban automatikus leszállásra kijelölt landolási hely közelebbről ugyanis nem bizonyult megfelelőnek, ha Armstrong túlságosan megdőlt terepen vagy nagy kövek között próbálja letenni a Holdkompot, esetleg katasztrófa lett volna a dologból. Ő viszont a berepülő pilóta rendkívüli higgadtságával manuálisan tovább vitte a Lunar Modult, megtalálta a megfelelő terepet, és mindössze harminc másodpercre elegendő  üzemanyaggal a tartályokban sikeresen letette a szerkezetet a felszínre.

Miután sikerült rávenni a houstoni központot, hogy ne várják ki a tervezett időt az első űrsétáig, Armstrong volt az első, aki kilépett a holdkomp ajtaján. (Korábban volt némi tervezési anomália: az ő tanácsára alakították úgy az LM-et, hogy a szűk helyről elsőként azért mégicsak maga a parancsnok, a pilóta léphessen ki...) Bal lábbal érkezett a porfedte felszínre, és mondta el azt a bizonyos híres mondatot, a XX. század kulcsmondatát: „That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.” (Arról, hogy az a bizonyos „a” mért maradt ki a szövegből, kimaradt-e egyáltalán vagycsak a rádióösszeköttetésben volt pici hanghiba, évtizedeken át vitatkoztak.)

Majd következett a kétórás séta a Hold felszínén, amit ötszázmillióan néztek élő egyenes tévéadásban (a szocialista táborban egyedül Magyarországon is): utolsó mozzanata volt talán a legszimpatikusabb, amikor Armstrong és Aldrin emléktárgyakból összeállítot csomagot hagyott a Holdon, így tisztelegve az űrhajózás addigi áldozatai, köztük Gagarin és Komarov előtt.

A sikeres Hold-expedíció méltán tette Armstrongot világhírűvé, de a mérnöki és asztronauta tudására később is számított a NASA, programok kidogozásakor, vagy az olyan kemény pillanatokban, amikor egy-egy rendkívüli történés, katasztrófa okát kellett kideríteni: részt vett az Apolló 13 szerencsésen végződő balesetének kivizsgálásában és a Challenger űrrepülőgép katasztrófájának kivizsgáló bizottságában is.  Viszont ellentétben az első amerikai űrhajossal, Glenn-nel, ő elutasította a politikai pártok megkeresését, nem vállalt képviselőséget vagy szenátorságot, pedig nyilván nem lett volna kétséges a megválasztása.

Már 1971-ben nyugdíjba vonult mint űrhajós, és az üzleti életben működött, 1994-ben 38 évi házasság után vált el és vette el második feleségét. A jelek szerint kicsit nehezebben tűrte a népszerűséget, mint sok más társa, egy ponton mindenki számára világossá tette, hogy ne kérjenek tőle autogrammot, mert nem ad, a híres holdralépő mondat felhasználása kapcsán jogi bonyodalmakba keveredett. Sőt, saját fodrászát is beperelte, amiért az megszállott gyűjtőknek eladta a levágott haját. Ritkán adott interjút, nem kereste a nyilvánosságot.

Mindeközben persze nem szűnt meg figyelni a fejleményeket, és épp tavaly lehetett ismét hallani a hangját, amint más Apolló-veteránokkal együtt élesen bírálta a washingtoni adminisztrációt űrfejlesztési programok leállítása miatt, meg azért, mert Amerika embert szállító űreszköz nélkül maradt, és az oroszokra kell, hogy hagyatkozzon, amikor az űrállomás személyzetét cserélik.

Három héttel ezelőtt szívműtétet hajtottak végre rajta, akkor még minden rendben lévőnek tűnt, később jelentkeztek a komplikációk, amelyek halálához vezettek.

Két jellemző mozzanat élete utolsó szakaszából. Két évvel ezelőtt, nyilván némi tréfával, de némi komolysággal is, jelezte: ha vezetőt keresnek az első Mars-expedícióhoz, ő szívesen vállalkozna rá. És azt is csak ezekben az utolsó években árulta el, ritka nyilvános megnyilatkozásai egyikében, hogy amikor elindult Aldrinnal és Collinssal a Hold felé, ő csak 50 százalékos esélyt adott maguknak arra, hogy sikerül az út, és ép bőrrel vissza is érkeznek a Földre.