Elővárosi közlekedés – gyalog

Bár a közlekedés alatt általában gépesített haladást értünk, időnk legnagyobb részében mégis organikusan, saját izomerőnket mozgósítva juttatjuk magunkat célba. Érdekes módon az effajta közlekedést szolgáló infrastruktúra mégis meglehetősen fejletlen, ha ennek kitalálására pénzt és energiát szánnak, akkor az általában valami más, gépesített közlekedéssel összefüggő műtárgyrendszer megépítése miatt történik, általában maradékelven. Gyalogolni nehéz: nem csak a tűző nap és a gépesített közlekedés dominanciája miatt, de az utak, kapcsolatok, ösvények, közök, átjárások és az ezeket megteremtő, érzékeny és figyelmes közlekedéstervezői gondolkodás hiánya miatt is.

Pedig gyalogolni jó, takarékos és néha abszolút célrevezető, minden kényelmetlensége ellenére is. A gyalogos megtalálja az utakat, mint búvópatak a sziklarepedést, a lehető legtakarékosabban jut el céljához, bár ezt néha meglepő útvonalakon át kénytelen megtenni.

Az utóbbi tizenöt évben Újpest és Dunakeszi között, az egykori gyümölcsösök, zöldségeskertek, rétek és füzesek helyén új város nőtt ki a földből, ahol naponta soktízezren áldoznak az egyik legfőbb emberi szenvedélynek, a tartós fogyasztási cikkek pénzért cserében történő beszerzésének. E tevékenység alapját az autó képezi, a közlekedési eszköz és a fogyasztás templomai olyan szoros szimbiózisban élnek egymással, mint a moszatok és tömlősgombák. Az utca, mint többcélú tér mentén sorakozó üzleteket felváltotta a gépesített közlekedés terébe bocsájtott, szigorúan egycélú doboz, melyben pénz és áru gazdát cserél.

A dolog egyéb következményeit most nem tárgyalva, látszólag nincs is itt ezzel baj, van sok párhuzamos, Budapest felé futó út és vasút, és egy erre merőleges M0, ezekhez tapadva, az ezek közötti teret tölti ki a képződmény, annyi csomóponttal, fel- és lehajtóval, amennyi csak kell.

És a közvetlen szomszédságban is él többszázezernyi potenciális vásárló és szolgáltatásra áhítozó ember, akik ezt az egész szövetet életben tartják. Ha el tudnak oda jutni. Mondhatnánk, hogy el tudnak, hiszen bevágják magukat a kocsiba, és a csomópontok, feltáró- és szervizutak tömege a megközelítés terülj-terülj-asztalkáját kínálja.

Távolból, hunyorítva elég egyszerűnek látszik, hogy azokról a lakóterületekről, amelyek ez a konglomerátumot közvetlenül szegélyezik, gyalogosan is el lehet jutni az áhított kereskedelmi létesítményhez. Mi most próbaképpen, képregényszerű illusztrációkkal megtűzdelt használati utasítást adunk az egyszeri lakosnak, aki Dunakeszi-Szabadságligeten, népszerűbb, vasutas elnevezéssel élve Dunakeszi-alsón azt veszi a fejébe, hogy átsétálna a látótávolságra lévő Decathlonba egy pár szandálért. Eközben nem fog irreális kerülőket tenni és igen, be fog vállani illegálisnak tűnő akciókat is. De - hogy kitágítsuk az érintettek körét - nem csak a Dunakeszi-alsói lakos fog így tenni, hanem bárki, aki a kötöttpályás közlekedést preferálja és aki számára a 70-es vonal mindennapi közlekedési eszköz. Lássuk!

A lakóterületről érkezve Dunakeszi-alsó megállóhely fekszik keresztbe a megközelítési iránynak, de ha vonattal érkezünk, akkor is itt érdemes leszállni. A szigetperonról csak a lakóterület felé vezet (akadálymentesítetlen) aluljáró, a túloldalon betonkerítés, azon túl horgásztó egy egykori homokbánya gödrében. Szerencsére a betonelemeket néhány helyen kiszedték a kerítésből, ezt aztán fémráccsal pótolták, azon viszont szabályos ajtót nyitottak. Leugrunk a vágányra, átbújunk az ajtón és máris a betonkerítés mögött vagyunk. A fűzfák mögött ígéretesen integetnek a bevásárlóközpont reklámtáblái.

A kerítés és a tó között – jobb híján – elindulunk délnek, párhuzamosan a vasúttal. Nyugalom van, odalent horgászok gubbasztanak, az elhúzó vonatok zaját felfogja a kerítés. Rövidesen elérjük a térközjelzőt, itt valami miatt a vasút mindkét oldalán zajvédőfal épült, talán a halakat védi. A zajvédőfalon a kis ajtót már leszerelték, aki Alsó déli részéről jár erre, az ezen a kis nyíláson bújik át és a jelzőoszlopok tövében oson.

Itt jobbra fordulunk, merőlegesen a vasútvonalra, a két tavat elválasztó töltésen immár célirányosan slattyogunk az áruházak felé. Bal felől a magas töltésen futó vasutat szupermagasan keresztező M0 hídja kísér a távolban, mögötte a kápmegyeri lakótelep (sajnos) tornyos házai. Rövidesen elérjük a horgásztó nyugati oldalát szegélyező aszfaltutat (horgászni autóval járnak, egészen a horgászhelyig kell rotyogni a járművel, ezért vezet körben mindenhol út), mögötte már dörög a Külső Szilágyi út forgalma, mely itt keveredik az M0-lehajtó forgalmával.

Keresgéljük, hol lehet ezen az egészen áttörni, elindulunk vissza, északra a tó mentén. Hopp, egy ösvény vezet le a töltésről a csomópont körforgalmához, bokánkat súrolja a magas fű, de az ösvény jól ki van járva, láthatóan sokan használják. A körforgalom mellett (soha nem használt) kerékpárút vezet körbe, de arra, amerre mi mennénk, hirtelen véget ér, elindulunk hát az egyik csomóponti ág mellett, mely leginkább jó irányba vezet. Vajon milyen gondolattal tervezték és építették meg itt ezt a kerékpárútkorcsot?

Rövidesen megszorulunk. Az egyik oldalon áthatolhatatlan dzsindzsa, a másikon az út. Az úttestnek két szegélye van, azon kívül drótkerítés. Elvileg a két szegély között lehetne gyalogolni, de a szalagkorlát, az ide beszúrt táblák és a lámpaoszlopok elég szűkössé teszik a helyet. És hát persze az íves útvonalvezetés: a járművezetők közül láthatóan sokan küzdenek a kormányzás nehézségeivel, a szalagkorlát több helyet benyomva, elgörbítve. Átbújunk a sokadik oszlop mögött, megszűnik a szalagkorlát, kissé tágasabb lesz a tér.

Mellettünk közben dübörög a forgalom, kamionok, buszok is szép számmal akadnak. A kettős szegély is véget ér, itt már az úton kell menni, kerülgetve a benyúló bozótot. Eljutunk oda, ahonnan elvileg ismét van kerékpárút: az Aquaworld elágazása van baloldalon. A kerékpárút az úttest szintjétől számítva mintegy tíz centivel mélyebben van, az elágazásból kiforduló járművek hosszú évek alatt lendületből szépen teleszórták az aszfalt kopórétegéből kiváló kőmorzsalékkal. Jelenleg bokamagasan áll a kerékpárúton a zúzalék, biciklizni itt biztosan nem lehet, gyalogolni még igen. Jobboldalon véget ér a dzsindzsás, parkosított terület következik, ez már az Auchanhoz tartozik. Az utat szegélyező fák között több ágra szétnyíló, majd festőien ismét összeollózó ösvényrendszer vezet le a töltés meredélyén az Auchan felé: van itt egy gáznyomáscsökkentő, annak az aszfaltos szervizútját célozzák meg, célszerűbb erre menni, mint az út menti hivatalos nyomvonalon, a bömbölő forgalom mellett.

Ahol a gyalogosok és kerékpárosok leugratnak az útról a parkba, rendesen kikezdték már az út alépítményét is: a vasbeton-folyókaelem már szinte alátámasztás nélkül lebeg az alámosott, kitaposott padka felett.

Itt lényegében megérkeztünk, a kertészeti bolt szabadtéren kínált fürdőmedencéi mellett már látszik a Decathlon, néhány parkolót és keresztben futó szervizutat kell még keresztezni, hogy megérkezzünk. Kopogunk a szikkadt aszfalton, járda itt sincsen sehol, legálisan nem lehet átsétálni az Auchanból a Decathlonba, kizárólag autóra tervezett térben mozgunk. Amelynek szintén megvannak a maga, már örökre rejtve maradó törvényei: vajon mi kényszerítette ki, hogy itt a sík, zöld mezőn ilyen érthetetlen, helypazarló, áttekinthetetlen csomóponti rendszerek épüljenek ki?

Mondjuk mindez a gyalogost nem érdekli, ő megúszta, gyalogolt két kilométert nyolc kilométer autózás helyett, mindnyájan jól jártunk. Egyszer, majd egy jobb világban a legősibb helyváltoztatási módra is fog kellő figyelem jutni, ebben biztosak lehetünk.

* * *