Ellenségek, kollégák, Ferihegy

Az iraki háború ma már szinte történelemnek számít, és aki odafigyel a világ eseményeire, manapság azon aggódik, hogy Irán nukleáris létesítményeit lebombázzák-e. De a nyolcvanas évek elején a hírek egy másik háborúról szóltak. Az Irak-Irán közötti konfliktus a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb, leghosszabb és legtöbb áldozatot követelő helyi háborúja volt, amely nyolc év alatt több mint kétmillió áldozatot követelt.

Ferihegy persze, hogy nem maradhatott ki ebből sem. De hát hogyan került a képbe Közép-Európa e viszonylag csendes kis reptere egy ilyen öldöklés kapcsán?

Talán éppen ez a viszonylag csendes volta adta az ötletet, hogy a fegyverszállítás egyik központja legyen, és ez a tevékenység megkezdődött már a fent említett háború előtt is. Ki ne emlékeznék az Aeroflot „meggymagos” járataira? Az éjszaka közepén érkező Il-62 ablakai mindég sötétek voltak, berakták a meggymagot, megtankolták, és ment tovább, a repülési terv szerint vagy Luandába, vagy pedig valami más afrikai országba, ahol nyilván nagyon várták már a meggymagot. Előfordult az is, hogy a repülési terv végpontjaként csak egy koordináta volt megadva valahol Nyugat-Afrika partjai előtt, és onnan látással repült tovább a gép, ki tudja, hová? Egyszer-kétszer kaptunk úgynevezett ALERFA táviratot (ez a riasztási fázist jelentő értesítés), amely szerint eltűnt az Il-62-es, és lázasan keresik valahol Afrika felett. Az első alkalom után már nem sokat foglalkoztunk vele, mert mindig meglett, mínusz a meggymag persze.

Nem kell mondanom ugye, hogy a lőszert és egyéb katonai felszerelést becézte mindenki meggymagnak, hiszen nem volt szabad tudni, hogy mit is szállítanak ezek az amúgy polgári festéssel és járatszámmal közlekedő gépek.

Persze nem mindig volt a dolog ilyen alaposan álcázva. Az etiópiai krízis idején két festés nélküli, amerikai lajstromjelű Boeing 707 tanyázott Ferihegyen. Ők is éjszakai életet éltek, de ennek ellenére csak a vak ember nem tudta azonosítani a jellegzetes katonai-zöld ládákat, amelyek minden James Bond film főszereplő is voltak, és amelyekben konzervált AKM-47-es géppisztolyok lapultak.

A pilóták határozott texasi akcentussal beszéltek és mindent, az üzemanyagtól a parkolásig, készpénzben, ropogós zöld hasú dollárral fizettek. Valahol bent laktak a városban, és az a hír járta, hogy a feketepiacon a dollár átváltási ára erősen csökkent a túlkínálat miatt. Jól megfizették ezeket a légi-cowboyokat, és gondolom, Budapest könnyűvérű lányai is tudtak volna egyet-mást mesélni repülési technikájukról.

Ilyen előzmények után senki nem lepődött meg, mikor egyszer csak megjelentek az iraki légitársaság behemót Il-76-os árus gépei melyek szintén rendkívüli vonzalmat tanúsítottak a már említett zöld ládák iránt. Ami azért meglepő volt, hogy mennyire nyíltan történt a rakodás. Fényes nappal, a többi gép közé állítva folyt a művelet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán valaki a kémelhárításnál úgy gondolta, minél kisebb feltűnést kelt ez az egész, annál észrevétlenebb marad, hogy miről is van itt szó… Aztán egy nap megtörtént a baj. Az egyik emelővilla kezelő rosszul fogott a ládák alá és az egész rakomány a betonra borult. Igaz, csak egyetlen láda adta meg magát, de a kihulló géppisztolyok látványa biztosan elgondolkoztatta az Il-76 mellett közvetlenül parkoló Lufthansa 737 személyzetét és utasait is…

A további Il-76-osok rakodását a reptér egy távolabbi szögletébe helyezték át, és egy ideig nyugalom volt. Egy ideig, mert egy szép napon beesett egy iráni Boeing 747-es repülési terve, majd nem sokkal később a szigorú parancs, hogy az iráni gépet a főépülettől a lehető legmesszebb kell leparkolni és hogy senki, de abszolút senki nem mehet a közelébe. Mondanom sem kell, egyikünknek sem kellett külön elmagyarázni ezen elővigyázatossági intézkedések okát… Magunkban azért elgondolkodtunk a dolgok változékonyságán, hiszen nem is olyan sokkal korábban az iráni Sahot a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává fogadták (egy tisztán baráti gesztus, melynek semmi köze nem volt a kereskedelmi kapcsolatok remélt javulásához), most viszont fegyvereket adunk el annak az embernek, aki a Sahból menekültet csinált… De hát, ahogyan mondani szokták, a pénznek nincs szaga, és az országnak szüksége volt a kemény valutára. Azért azt nem tudtuk szó nélkül hagyni, hogy milyen hasznos, ha egy háborúban mindkét fél ugyanazt a fajta és kaliberű lőszert használja…

Az első hetekben az Il-76 és a Boeing 747 szépen váltogatták egymást a ferihegyi betonon. De a kisördög ott motoszkált a fejünkben. Mi lesz, ha egy nap ugyanazon időben érkeznek?

Ahogy a háború tempója nőtt, úgy jöttek egyre gyakrabban a két ellenség gépei is. Egyre nehezebb volt megszervezni, hogy ne találkozzanak az előtéren. Egy nap aztán úgy jött ki a dolog, hogy a hazafelé repülő 747 és az érkező Il-76 találkozott, na nem az előtéren, hanem Bugac környékén, az útvonalon repülve. Habár irányítási szempontból biztonságos elkülönítés volt közöttük, egy kicsit mindenki aggódva figyelt, amint elrepültek egymás fölött. Kizárt dolog, hogy ne tudták volna, mit szállított a 747-es és miért jött az IL-76. A rádión egyszer csak valami ismeretlen nyelven szólalt meg valaki és ugyanazon a nyelven érkezett rá azonnal a válasz. A két pilóta mondott valamit, és bár nem lehetett érteni, mit mondtak, a hanglejtés nem gyűlöletet, hanem inkább kollégák közötti üdvözletet sejtetett.

Aztán pár hét múlva megtörtént az, amitől mindenki félt. Az iraki Il-76 és az iráni 747 pár perc eltéréssel szállt le Ferihegyen! Senki nem tudta megmondani, hogy ez a diplomáciai melléfogás hogyan történhetett meg, de a biztonsági szolgálat mindenesetre kétségbeesetten rohant, hogy a helyzetet valahogyan megmentse. A két gépet a reptér két ellentétes végére állították, de hát vaknak kellett volna lenniük, hogy ne lássák egymást, arról nem is beszélve, hogy leszállás előtt végig ugyanazon rádiófrekvencián voltak. Nem, itt már semmit sem lehetett letagadni!

Mi sem természetesebb, mint hogy az iraki és az iráni személyzet egyszerre érkezett a repülésbejelentőbe, hogy a hazafelé szóló repülési tervüket kitöltsék és leadják. Ahogy a két különböző egyenruhát viselő, jókiállású pilóták megjelentek a repbej ajtajában, a bent lévők már-már készültek a pult mögött fedezéket keresni, mint amikor rablók lépnek be a bankba, és a lövöldözés megkezdése csak másodpercek kérdése.

A két személyzet is meglepődött, csak nézték egymást, és pár másodpercig üvöltő volt a csend.

Aztán, mintha egy láthatatlan rendező utasításának engedelmeskedtek volna, a két parancsnok egyszerre nyújtott kezet egymásnak, arcukon szomorú mosoly. Szemükben ott voltak a szavak, melyek elmondták, hogy az egyenruhán a négy arany csík öszeköt akkor is, ha egy kegyetlen háború elválasztana, és hogy ők majd akkor fognak újra teljes szívből nevetni, ha zord zöld ládák helyett megint vidám turistákat vagy datolyát szállíthatnak a felhők országútjain.