Egy űrutazás és a Flintstone-érzés

Egy űrrepülés, amire olyan nagyon már nem is emlékszik a nem túl hálás utókor: 1968. október 11-én startolt az Apollo 7. Márpedig ez volt az egyik leglényegesebb lépés az ember első bolygóközi utazása felé, ez volt ugyanis az első emberes Apolló-repülés. És nagyon fontos volt, hogy minden rendben legyen ahhoz, hogy a Kennedy által meghirdetett program szerint még az évtizedben embert lehessen küldeni a Holdra, de ugyanilyen fontos volt, hogy a közvélemény, a pénzt garantáló politika és persze a szakma, az űrhajósok közössége és a mögöttük lévő hatalmas stáb megbízzon a rendszerben azután – azután, hogy másfél évvel korábban, 1967 januárjában ugyanez az űrhajó iszonyatos katasztrófát szenvedett.

Az Apollo–1 űrhajó 1967. január 27-én immár a hordozórakéta csúcsára szerelve állt a kilövőpadon, amikor a személyzet, Gus Grissom (az első „hetek” egyike, Shepard után a következő űrugró ballisztikus pályán), Eddie White (az első amerikai, aki űrsétát tett) és Roger Chaffee (a személyzet újonca) életüket vesztették egy zárlat miatt pillanatok alatt kitörő és az űrhajó belsejét teljesen elpusztító tűzben: a kabinban lévő tiszta oxigén és a sok éghető anyag, valamint a nehezen nyitható kabinajtó halálos csapda volt az űrhajósoknak.

Az Apollo–7-nek be kellett bizonyítania, hogy a változtatások után (nitrogén-oxigén belső légkör, az éghető anyagok kiszűrése, öt másodperc alatt nyitható kabinajtó) tökéletesen biztonságos környezetet nyújt az űrhajósoknak a hosszú utazásra. Ki kellett próbálni a műszaki egységet a hajtóművel: létfontosságú, hogy jól működjön, mert ez indítja el az Apolló-holdkomp párost a Hold felé, ezzel kell lefékezni a szerkezeteket a Hold körüli pályára, majd ennek segítségével kell visszaindulni a Föld felé, és végül ugyancsak ez a hajtómű adja a kellő fékezést a légkörbe való belépés előtt: szóval kulcsfontosságú a működése.

Az Apollo–7 tehát a bizalom, a visszatérő bizalom repülése volt, és noha nem ment minden zökkenőmentesen, be is töltötte a funkcióját. Több mint szimbolikus jelentősége volt annak, hogy a személyzet pontosan megegyezett az elpusztult Apollo–1 trió tartalékaival: Wally Schirra, Donn Eisele és Walter Cunningham startoltak a Saturn 1B hordozórakétára szerelt űrhajóval (az igazi hatalmas Saturn V-öst nem volt értelme használni, hiszen nem kellett akkora tömeget pályára emelni, a holdkomp még nem volt velük).

Nos, az új űrhajó jól vizsgázott, a hajtómű próbája olyan remekül sikerült, hogy az űrhajósok is megdöbbentek az általa keltett lökés erejétől, sőt, Wally Schirra, akinek mind a Mercury, mind a Gemini-programban volt alkalma repülni, volt tehát tapasztalata az eddigi hajtóművekről, egy igazi flintstone-i „subidubidú”-kiáltást eresztett el meglepetésében, Eisele meg röviden és velősen úgy jellemezte a hajtómű bekapcsolását, hogy az olyan erővel küldte új pályára az Apollót, mintha a szerkezetet fenéken rúgták volna.

Ugyanakkor remekül vizsgázott a kabin irányítási rendszere, a hatalmasan erős hajtóműrúgás után is simán és könnyedén lehetett ismét megfelelően tájolni a szerkezetet, illetve végrehajtani az olyan finom műveleteket, mint például annak szimulálása, ahogy az Apolló kibújik az utolsó rakétafokozatból, visszafordul, orrára veszi a Holdkompot és kihozza a rakétatestből. Kétségtelen, ez ügyben Schirráéknak is megvolt a fontos tapasztalatuk: a rakétafokozat fedőlemezeinek egyike nem nyílt ki megfelelően, ezért a következőkben ezek a védőlemezek lerobbanthatók lettek, hogy a holdkomp semmiképp ne szorulhasson be a fokozatba.

Ehhez képest elhanyagolható kellemetlenségek voltak az olyan jelenségek, mint például a fedélzeti ürítőrendszer, amit nem sikerült szagtalanítani, vagy az új szkafanderek kényelmetlen sisakja, amit az űrhajósok szerettek volna nem viselni visszatéréskor, és ez ügyben igen komoly vitába keveredtek a földi irányítással. Schirra náthás lett, ez sem javította a hangulatot, érdekesmód a nagyobb térben való szabadabb lebegés a súlytalanság közepette jobban igénybe vette az űrhajósok szervezetét, mint a szűkebbre szabott Mercury- vagy Gemini-kabinokban, persze ezt az állapotot jóval hosszabban is kellett elviselniük, mint korábban.

Nos, valóban szokatlan volt az idő, amit eltöltöttek, csaknem tizenegy nap, a vetélytárs szovjetek ennyit összesen (!) nem töltöttek még a föld körüli térségben. De nyilván azt az időtartamot is modellezni kellett, ami egy igazi holdutazáshoz szükséges. Ráadásul megtörtént az amerikaiak első élő tévéközvetítése is az űrből, bár mint ezt szintén az irányítással való párbeszédek is jelezték, ettől a funkciótól az űrhajósok nem voltak annyira lelkesek.

És végül jól működött szerencsére a visszatérő egység, védett a hővédő pajzs, kinyílt az ejtőernyő, a háromfős személyzet szerencsésen vizet ért az Atlanti-óceánon. És hogy mekkora jelentősége volt ennek a ma már alig emlegetett sikernek? Innentől kezdve gyorsulhattak fel az események. Az ugyancsak holdkomp nélküli Apollo–8 már az első bolygóközi emberes repülés volt, utazás a Hold körül, az Apollo–9 a Föld körül próbálta le a holdkomp működését, az Apollo–10 már a Hold körül modellezte az utazást, csak épp a holdkomp még nem szállt le az útitárs felszínére, és végül 1969 júliusában, tehát kevesebb mint egy évvel a 7-es repülése után megvalósult az álom, a leszállás a Holdra. A kis lépés és a nagy ugrás.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!