Csárádi János, és a beszerzési tilalom

A rendszerváltozás után kemény időszak következett a MÁV életében. Az állami vállalatot részvénytársasággá kellett alakítani, a nem alaptevékenységi körbe tartozó tevékenységeket ki kellett szervezni, racionalizálni kellett a cég tevékenységét.

A MÁV Vezérigazgatóság Pályaépítési és Fenntartási Osztály vezetését bízták rám és egyben a szakma teljes átalakítását. A vezérigazgató ebben az időben Csárádi János volt, akit régi, tősgyökeres vasutasként ismertünk. Szigorú ember, olykor ellentmondást nem tűrő személyiség. Ugyanakkor lehetett vele vitatkozni ész érvek mentén. Alaposan ismerte a vasutat, hiszen végigjárta a szamárlétrát a végrehajtó szolgálattól az irányítás csúcsáig. A bizalmába fogadott és beosztásom mellett három témában is vezérigazgatói biztosi feladatot kaptam tőle. A Budapest–Hegyeshalom vasútvonal emelt sebességű kiépítése 160 kilométer/óra, a kelebiai vonal fejlesztése 200 kilométer/óra sebességre és a Budapesti Világkiállítás vasúti feladatai irányítása, koordinálása volt a feladatom. Sajnos, utóbbi két feladat a dugájába dőlt a politikai döntések és a finanszírozási nehézségek miatt, a hegyeshalmi vonal emelt sebességű kiépítése megvalósult.

A vezérigazgató korán járt dolgozni, általában reggel hat órakor már az irodájában volt. Nem ritkán fordult elő, hogy korán kellett mennem hozzá raportra. Ilyenkor friss, kipihent és barátságos volt. Meg lehetett vele beszélni a legnehezebb kérdéseket is. Döntésképes vezető volt.

Csárádi szeretett mozdonyon utazni, és igen gyakran a vidéki útjai során mozdonyvezető álláson utazott. Ilyenkor összegyűjtötte tapasztalatait, és a hivatalba térve az illetékes szakterületi vezetővel átbeszélte.

Nagyon kemény időszak volt ez pénzügyi szempontból. Az állami finanszírozás a minimumra apadt, a gazdasági átalakulás miatt az árufuvarozás radikálisan csökkent, így a bevételeink is. A racionalizáció nem tudott lépést tartani a változásokkal és bizony pénzügyi megszorításokra volt szükség.

Volt egy időszak, amikor beszerzési tilalmat rendelt a vezérigazgató. Ebben az időszakban egy alakalommal az irodámban megcsörrent a telefon. 

– Csárádi vagyok, szervusz! – szólt a telefon túloldaláról. 
– Jelentkezem vezérigazgató úr! – köszöntöttem a kialakult illemszabályok szerint. 
A vezérigazgató Isaszegre utazott mozdonyvezető álláson. 
– Tiborkám, mit csinálnak a munkatársaid a pálya mellett?- kérdezte. 
Csodálkoztam, bizonyára munkát végeztek. Minden kapavágásról nem kellett nekem tudni. 
– Vezérigazgató úr, nyilván dolgoznak - válaszoltam. 
Ingerült reakciót kaptam. 
– A nagy frászt, kupleráj van a pálya mentén. A lassújel táblákat feldrótozzátok a felsővezeték tartó oszlopra, meg rukkfára! Micsoda eljárás ez?- mondta fennhangon. 
Igaza volt, ez nem csak nem elegáns megoldás, nem is szabályos. Gyorsan cikáztak a gondolatok a fejemben, azonnali válasz kellett. 
– Vezérigazgató úr jelentem, nincs tartóoszlop a táblákhoz, a lassújelet meg biztonsági okokból ki kell tűzni – válaszoltam higgadtan. 
– Hogyhogy nincs oszlop, hát be kell szerezni. A szertártól azonnal rendelj! –  mondta. 
Törtem a fejem, hogy udvarias legyek, de az igazságot nem akartam elhallgatni. Végül kibukott belőlem. 
– János, az a helyzet, hogy tegnapelőtt vezérigazgatói utasítással tiltottál meg minden beszerzést, nem tehetek semmit… 
Méla csönd ült a vonal túloldalán. Aztán nyugodt hangon megszólalt. 
– Tényleg, én meg is feledkeztem róla. Na, mégiscsak rendes vasutasok vagytok ti pályások. Írjál egy jelentést és engedni fogom az oszlopok beszerzését, szervusz – és letette a telefont.

Egy másik alkalommal felhívott B. J. barátom, a MÁV Központi Felépítmény vizsgáló vezetője. 
– Tibi, nem tudjuk a pályamérést végezni, mert a mérőkocsiban olajat kellene cserélni, és a szertár nem engedi. 

Ez hihetetlen, gondoltam. Éppen nem régen vezettünk be 1100 kilométeren sebességkorlátozást, és a munkatársaimmal úgy fogalmaztunk, hogy ha nincs is pénzünk a hibák kijavítására, a hibamegállapításról akkor sem nem mondhatunk le a biztonság érdekében. Tehát a mérés biztonsági kérdés. Azonnal hívtam a gazdasági vezérigazgató helyettest, aki elmondta, hogy beszerzési tilalmat rendelt a vezérigazgató úr. Bár kitűnő viszonyban voltunk, kénytelen voltam közölni vele, hogy ha nem tudunk mérni, a teljes hálózaton a biztonság érdekében levesszük a sebességet 20 kilométer/órával. 

– Tibi, ne viccelj, ezt nem tehetitek meg. A miniszter a fejünket veszi. Felmentést én nem adhatok, csak a Vezér – válaszolta. 
– Rendben, akkor megyek a Vezérhez! – válaszoltam.
Azonnal hívtam a vezérigazgató titkárnőjét, kérve, hogy vészhelyzet van, azonnal beszélnem kell a Vezérrel. Szerencsém volt, nem volt nála senki, így tudott fogadni. 
– Na, mi újság Főpályás úr! Nem megy a bolt? – kérdezte viccesen. 
Úgy gondoltam erre hasonlóképpen illik válaszolni. 
– Vezérigazgató úr jelentem, nem tudjuk mérni a pályahálózatot, mert a vezérigazgató beszerzési tilalmat rendelt, és nem tudunk olajat cserélni –mondtam mosolyogva. 
Csárádi majdnem kiugrott a székből. Emelt hangon közölte: 
– Mindig veletek van a baj. Mérjetek kézzel, ha nem tudtok gépi mérést végezni! 
– Nincs elég mérőeszközünk, azt is kellene beszerezni – válaszoltam. 
Na, ez már sok volt. 
– Akkor most mi legyen? – kérdezte fennhangon. 
– János, csak te tudod megoldani a feladványt – válaszoltam. 
– Hogy hogy, csak nem képzeled, hogy én veszek olajat? – mondta. 
– Nem így gondoltam. De ha adsz felmentést a beszerzési tilalom alól, akkor beszerezzük az olajat. 

Láthatóan megkönnyebbült és megszelídült. „Na, díjazom a szakmai felelősségtudatot. Írd le és engedélyezem.” – Majd hátba veregetett barátságosan, és elköszöntem. Megértettem, hogy ezernyi dolga van ebben a vészterhes időszakban, nem csoda, ha egyes intézkedések gátat szabnak a tevékenységnek. Ugyanakkor meg lehetett beszélni vele és megértette, mellé állt az ügynek. Hát ilyen vezérigazgató volt Csárádi János. 

A szakszolgálat teljes létszáma 27 ezer fő volt, ezt kellett lefaragni hat–nyolcezerre. Óriási feladat volt. Csárádi partner volt abban, hogy a leépítéseket a lehető legemberségesebben hajtsuk végre. Ennek köszönhetően a privatizáció és létszám leépítés gördülékenyen ment végbe. 1994-ben távozott a vezérigazgatói székből, de a vasút szolgálatában maradt, igaz külső tevékenységgel. Óriási munkabírású ember volt, akinek minden szívdobbanása a vasúté volt. Később sokszor találkoztunk, és az évtizedek alatt baráti kapcsolat szövődött közöttünk.

Nem mindenki szerette, de mindenki tisztelte. 

Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Képünkhöz: A MÁV egykori vezérigazgatója a fedélzeten. A Hungarail Kft. ügyvezetőjeként Csárádi János volt a Szajol–Püspökladány szakasz felsővezetéki munkálatainak a műszaki ellenőre. Szabó István felvétele 2012. április 11-én készült